Comment on page
OKTATÁSÜGY, IFJÚSÁGPOLITIKA
AZ ÖT ALAPELV
- 1.Az önkormányzatok kezében maradt bölcsőde- és óvodahálózatot egységes szemléletben kezeljük, és a magán- és alapítványi intézményekkel is kooperálva bennük minden jelentkezőnek elég férőhelyet alakítunk ki.
- 2.A még szintén önkormányzati felügyelet alatt levő gyermek- és családvédelmet megerősítjük; jelenlétüket erősítjük a nem önkormányzati közoktatási intézményekben is.
- 3.Felkaroljuk az olyan oktatásügyi civil kezdeményezéseit, mint az időközben intézményesült tanodák és a biztos kezdet gyermekházak. Az egyes kerületi közoktatási intézmények, az önkormányzat és civil szféra közt rendszeres kapcsolattartást, közös munkát szervezünk.
- 4.A lakhatási problémák körében kiemelt figyelmet szentelünk az albérletet vagy kollégiumi elhelyezést igénylő diákok, pályakezdők, illetve a fiatal családok problémáinak.
- 5.Egy-egy kerületben oktatási kerekasztalokat szervezünk, ahol az önkormányzati, az államosított és az egyéb fenntartójú közoktatási intézmények, a gyermekvédelem, az e területen aktív civilszervezetek, valamint a helyi szülők együttműködésében alakíthatóak ki olyan közös stratégiák, mint például praktikus, korszerű oktatási tartalmak megjelenítése (fenntarthatóságra, demokráciára nevelés), vagy gyermekjóléti programok.
VÍZIÓ
Az oktatásügy mindennek az alfája és ómegája. Nem az határozza meg a főváros vagy az ország jövőjét, hogy ma mennyi betont öntünk ki, milyen szabályokat hozunk, vagy mennyi pénzt osztogatunk ennek-annak. Nyilván ezeknek is van hatásuk a jövőre, de magát a jövőt az határozza meg, hogy az emberek, a felnövekvő generációk fejében mi van; a jövő olyan lesz, amilyennek az éppen aktív korosztály az általa tanultak alapján alakítja. Ezt bizonyítja a háborúban lerombolt fejlett társadalmak gyors felépülése, és sajnos ezt bizonyítja a szürkeállományukat nem fejlesztő társadalmak számos felzárkózási kudarca.
Az oktatásügy központosítása igen szűkre korlátozza a helyhatóságok, tantestületek és szülői munkaközösségek önállóságát, mégsem adhatjuk fel az igényt, hogy gyermekeink iskolai neveltetésére, oktatására befolyást gyakoroljunk. Minden alkalmat megragadunk erre, alkalom pedig bőven adódik, mert az iskola egyre kevésbé zárkózhat el környezetétől. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a főváros az iskola falain kívülre kívánkozó diákok és tanárok számára tanulságos programok sokaságát biztosítsa.
A közoktatási rendszer egyetlen önkormányzati kézben maradt darabjából, az óvodából és a szociális intézményként szintén az önkormányzatoknál maradt bölcsődékből teljeskörű kisgyermeknevést szervezünk: a szülők munkavállalását is segíti, ha helyhiány miatt senkit nem utasítanak el. Az ennél idősebb korosztályok közoktatása állami kézben van már, de például a szülő-tanár együttműködés civilszervezeteinek, a gyermekvédelem önkormányzati intézményeinek, s a helyi szereplőket összefogó egyeztető fórumainknak révén mindig elkövetünk mindent a helyi gyerekekért.
A fiatal felnőttkorba lépett, intenzív kultúrafogyasztó („bulizó”), egyetemista, pályakezdő, lakáskereső, majd kisgyerekes, fiatal családos polgáraink kezét sem engedjük el. Nekik mind-mind kiemelt helyük van a saját magát újratermelő és egyre egészségesebb, egyre erősebb budapesti társadalomban. Kulcsfontosságú, hogy a lakhatástól a közösségekig megtalálják a városban mindazt, ami hozzásegíti őket álmaik beteljesítéséhez.
Bevezetés
A szociálpolitikai és egészségügyi fejezet bevezetésének konklúzióját itt is felidézhetjük: a kormányzat a nemzetközi gazdaságban a lefelé versenyzés stratégiáját választotta, és ehhez tudatosan a szükséges minimumra szorította a humánszféra költségvetését. Így került maradékelvre az ágazatok legfontosabbika, az oktatásügy is. Az önkormányzatok megmaradt hatásköreivel, amelyek lényegében a bölcsődére, óvodára, illetve a gyermekneveléssel határos szociális ellátásokra korlátozódnak, rendkívül nehéz ezen az ártalmas, társadalomellenes stratégián változtatni. Azzal, hogy a közoktatás 2012-ben kikerült a helyi önkormányzatok hatásköréből, rögtön távolabb is került a helyi társadalomtól, a helyi közélettől – rögtön a lehetséges maximális központosítással kezdve –, és ez tovább nehezítette az oktatási szereplők (fenntartó, pedagógusok, szülők, helyi társadalom, és maguk a gyerekek) közti, sokszor addig sem olajozottan működő párbeszédet, a közös aktivitást. Ezzel párhuzamosan, noha az oktatással kapcsolatos civil aktivitásra mindig nagy szükség van, és azelőtt is segíteni, fokozni kellett volna, ezen a területen is jelentős leépülés következett be. Ehhez hozzájárult nemcsak az oktatásügy háttérbe szorulása és a centralizáció, hanem a civil aktivitással szemben felkorbácsolt gyanakvás és a vele kapcsolatos nemtörődömség is.
Ebben a keretrendszerben a főváros önkormányzatai – csakúgy, mint bármilyen más önkormányzat Magyarországon – a kisgyermekek (iskolás korig) nevelése terén, szűkös anyagi erőforrásaik erejéig kezdeményezhetnek nagyszabású reformokat, fejlesztéseket. Az iskolás korosztályok (18 éves korig) oktatásügyével mint nagyon tekintélyes külső szereplők tarthatják a kapcsolatot, kezdeményezhetnek közös programokat az iskolákkal. A felsőoktatással való együttműködések ehhez hasonlóak, de átvezetnek már az egyes kulturális, gazdasági, közigazgatási stb. ágazatok szakpolitikájához.
Ezen felül fontos, mások által el nem végzett, de anyagilag különösképpen nem megtámogatott önkormányzati feladat az ifjúságpolitikai célok és törekvések egybefogása. Szó van itt a felsőoktatásban levő, illetve pályakezdő fiatalok boldogulását segítő várospolitikai beavatkozásokról – például a lakhatás elősegítéséről –, illetve ahol az egész újrakezdődik: a fiatal, még gyemektelen, gyermekváró, vagy kisgyermekes családok városi létének hátteréről – szintén a lakhatás kérdésével a középpontban.
A 2014-re lezárult központosítás az oktatásügyből lényegében csak a bölcsődét és az óvodát hagyta az önkormányzatok kezében. Budapesten ez a kerületi önkormányzatokat jelenti, azonban itt is önkéntes együttműködésen alapuló, teljes Budapestre kiterjedő együttműködést indítványozunk. A jelenlegi helyzet legalább lehetőséget ad a két intézménytípus saját rendszeren belüli [egységes kezelésére][#ref010-1] – miután a rendszerváltás után kialakult rendszerben a bölcsőde a szociális szférához, az óvoda viszont a közoktatáshoz tartozott. Ez az egyesített szemlélet gyakorlatilag még sose jelent meg a hazai szakpolitikákban; az óvoda és a bölcsőde még sose volt egyaránt a közoktatás része.
Az egységes reform legfontosabb céljaként fogalmazzuk meg, hogy a jövőben egyetlen kisgyermek se maradjon ellátás nélkül, azaz helyhiány miatt egy bölcsődés vagy óvodás gyerek ellátását se kelljen elutasítani. Biztos lenne olyan szülő, aki pusztán a napi több szabadidő érdekében, gyerekmegőrzőként, alkalomszerűen használná a bölcsődéket, azonban egy tényleg teljes rendszerben ezzel sem érdemes szőrözni. Egyrészt azért, mert ez nem valószínű, hogy tömeges, megoldhatatlan, a rendszert romboló tevékenység lesz. Másfelől a gyerek ezalatt az idő alatt is a gyermeknevelési rendszerben van, szakértői figyelmet kap, illetve részt vesz az intézményi szocializációban, amely még a legmelegebb családi környezet mellett is kulcsfontosságú a társadalmi beilleszkedés szempontjából.
Éves szinten az összes kisgyermek bölcsődei, óvodai ellátása önköltségen tízmilliárdokba is kerülhet. Az önkormányzatok szintjén ez a költség jóval kisebb, mert a bölcsődékben részben, az óvodákban szinte teljes egészben a központi normatíva fedezi (szülői hozzájárulással főszabályként nem számolunk). Tételesen számolva a fővárosban bölcsődéskorú gyerekből (durván másfél évfolyam az 1 és 2,5 éves kor között) körülbelül 23 ezer van, míg óvodáskorúból 62 ezer (nagyjából négy évfolyam, amiből három és fél évfolyam van 2,5 és 6 éves kor között, plusz a 6 éves kor felett az óvodában maradók). Ténylegesen bölcsődébe jár 13.690, illetve óvodába 54.611 fő. Hiányzik tehát nagyjából az egész fővárosban 9 és fél ezer bölcsődei és [7 és fél ezer óvodai hely][#ref010-6].
Az eddig gyűjtött adatok alapján az önköltség központi támogatással nem fedezett része az óvodákban minimális; nagyságrendileg a fenti férőhelyszámra becsült intézményi összköltség 10%-ával számolunk, ami évi néhány százmillió forint. A bölcsődei önköltség központilag nem fedezett része férőhelyenként évi körülbelül 450 ezer forint, így a hiányzó férőhelyek fenntartása évi 4,3 milliárd forint alatt van. A kettő együtt jó eséllyel belül van az évi 5 milliárd forintos határon.
Ez az összeg nem kicsi, azonban bőven belátható távolságban van; a fővárosi költségvetés egészéhez képest 2%-os tétel. Aziránt, hogy ezt átcsoportosítással biztosítsuk, elkötelezettek vagyunk, hiszen az összes ágazati politika közül az oktatásügy a legfontosabb, s azon belül az önkormányzatoknak erre a részre van ráhatása. E téren tehát a hosszú távú forrásigény és a hatáskörök helyzete nem áll a gyors cselekvés útjában.
Több megfontolást, illetve a lehetséges források, fejlesztési lehetőségek alaposabb felkutatását igényli a szükséges bölcsődei és óvodai férőhelyek elhelyezésének kérdése. Azon túl, hogy fel kell mérni a nemrégiben bezárt bölcsődéket, óvodákat, valamint az újranyitás lehetségességét, több helyen ingatlanfejlesztésre lesz szükség, ahol a hosszú távú finanszírozás vagy az ingatlanbérlet folyó költségeit a fenti költségbecslések aligha veszik figyelembe (a jelenlegi rendszerben ez messze nem tipikus, talán sehol sincs). Ott tehát, ahol a férőhelyek tényleges fizikai létrehozásának költségeire nem sikerül külső finanszírozót (például EU-s vagy EGT-s pályázatot) találni, az új helyek éves költsége jóval magasabb lehet – de a mindenki számára hozzáférhető, teljes ellátás akkor is kiemelt cél marad.
A költségek további jelentős emelkedése következik abból, hogy a bölcsődei és óvodai dolgozók anyagi megbecsülését javítani szeretnénk – például előfordul, hogy az óvodai működés önköltségének 90%-a bérköltség (de ez a tipikusan elszámolatlan elhelyezés, illetve az önkormányzat egyéb ingyenes dologi juttatásai miatt van). Mivel erre nem pusztán az itt dolgozók jobb megbecsülése, hanem a munkaerő-hiány és az elvándorlás miatt is nagy szükség van, ezelől a kiadásnövelés elől a legkisebb mértékben sem zárkózunk el; azonban jelentős javulás továbbra is csak a központi kormányzattal együttműködésben lesz lehetséges.
Az alapcélt, a teljes ellátottságot szolgálja, illetve a mennyiségi cél mellett a minőség fejlesztését is lehetővé teszi, hogy nemcsak az önkormányzati bölcsődéken és óvodákon alapul a rendszer, hanem számos szereplője van még. Ezek egy hatékony együttműködés keretében mind-mind ki kell, hogy vegyék a részüket a kisgyermeknevelés sokkal jobbá tételéből.
A kisgyermeknevelés intézményrendszerének fejlesztésénél kiemelt figyelmet kell, hogy kapjanak a Biztos Kezdet Gyermekházak, melyek többszereplős együttműködésként, az állami intézményrendszeren kívülről indultak 2005-ben, azonban mára államilag finanszírozott, központilag szabályozott önkormányzati intézményekké váltak. Ezeknek kezdetben az egyik legfontosabb céljuk az volt, hogy a kisgyermekekkel (és családjaikkal) foglalkozó intézményrendszert azokra a településekre is elvigyék, ahol nincs bölcsőde és óvoda, azonban a hátrányos helyzetű gyerekek és családok segítésében, illetve a leszakadó társadalmi csoportok felzárkóztatásában jelenleg is nagy szükség van rájuk Budapesten is. Természetesen az önkormányzati világ társadalomközeli és decentralizált működése itt is lehetőséget kínál arra, hogy a most már központi stratégia alapján, „elintézményesedett” módon működő intézmények kapcsolatát erősítsük a korai szakmai alapot biztosító műhelyekkel, civil kezdeményezésekkel.
Támaszkodunk a családi bölcsődékre és óvodákra is. Ezekben kis méretben, lényegében közösségi szervezésben, egyszerűsített modellben, nem kötelezően szakértő személyzet mellett kaphatnak a gyerekek nappali ellátást. A nevelési munkát támogató intézményrendszerbe őket is be kell vonni. Amennyiben ez számottevő könnyítést jelent a számukra, a helyi adókat is el kell engedni ezen intézményeknek. Főleg a kezdeti szakaszban nem célszerű kötelezővé vagy irányadó céllá tenni, hogy minden gyermek az alapvető, „teljesértékű” bölcsődei ellátást kapja, hiszen minden férőhelyre szükségünk van, de később is meg kell hagyni a szülőknek azt a választási lehetőséget, hogy a fősodortól eltérő intézménybe járassák a gyerekeiket.
A magánintézményeket a lehető legjobban be kell vonni a rendszerbe. Ma, ha egy oktatási intézmény költségtérítéses, az állami normatívától elesik. Ezt – az önkormányzatok hatásköreinek és a különféle megoldási lehetőségeknek függvényében – felül kell vizsgálni, és olyan megállapodást kötni az erre fogékony magánintézményekkel, hogy a normatíva (egy részének) ellenében olcsóbb (részben akár ingyenes) ellátást nyújtanak. Ennek eléréséhez központi jogszabályok módosítására is szükség lehet; ezeket a Fővárosi Önkormányzat megvizsgálja, előkészíti, és felterjeszti a megfelelő jogalkotók számára. Ha egy ilyen konstrukcióban az önkormányzati és a magánbölcsődék együtt lefedik az összes igényt, már megvalósítottuk az alapcélunkat – mindamellett ezt az egységesítést úgy kell véghezvinni, hogy a magánintézmények az állami normatíva felhasználásával olcsóbbá, elérhetőbbé váljanak a kisgyermekek szélesebb köre számára, ne pedig arra használják fel azt, hogy a szegregációt erősítő, az elitnek célzott szolgáltatásaikat nagyobb nyereséggel, az átlagtól még inkább elkülönülő színvonalon nyújtsák.
Ezt a helyzetet kívánja elkerülni a ma érvényes tiltás, azonban ennél kifinomultabb megoldás lenne szükséges. A fenti integrált finanszírozáson túl ilyen kifinomultabb eszköz lehet például a mélyebb (teljes) módszertani és kapacitás-elosztási integráció (noha kellő körültekintés nélkül ezeknek a törekvéseknek is számos buktatója van).
Elterjedtebbé kell tenni a kétéves kortól való óvodáztatást. Ez az intézményrendszer számára jó, azonban a gyerekek számára a több odafigyelést adó bölcsődéből az óvodába való átlépés sokszor megterhelő, ezért a három év alatti óvodások csoportjaiban a kötelező minőségi előírásokat „túlteljesítve” biztosítani kell a zökkenőmentesebb átmenetet. A szakma és a szülők körében ellentmondásos kérdés, de kellően támogató módon – azaz módszertani előkészítéssel, az iskolákkal való szorosabb együttműködéssel, illetve a gyerekeket személyre szabottabban kezelve – szorgalmazni kell azt is, hogy az iskolára alkalmasak közül lehetőleg minél kevesebb gyerek maradjon hatéves kora után az óvodában. Az óvodás gyerekek iskolába lépésének segítése már feltételez egy általánosabb célt is: a helyi oktatási rendszer egységes, rendszerszintű kezelését, melyet a nem önkormányzati fenntartású intézményekkel (benne az állami fenntartásba vont iskolákkal) együttműködésben ki kell alakítani.
Nyers kifejezéssel sima trollkodásnak tűnik, de ha így gyűjthető helyi többletforrás az óvodák számára, akkor fel kell futtatni az óvodások labdarúgás-oktatását. Mivel látvány-csapatsportról van szó, ezen célból lehetőség lenne a társasági adó felajánlására. Így, ha sikerül legalább a sportpály ák, -felszerelések és -programok körét külső forrásból megoldani, tulajdonképpen egy csatornát nyitunk arra, hogy a helyi vállalkozások adójuk egy részével a helyi kisgyermeknevelést támogassák. Ha kell, ehhez még óvodai focibajnokságokat is szervezünk.
Az éjszakai polgármesteri program részeként látott napvilágot az a helyes elképzelés, hogy a tipikusan este-éjjel dolgozók számára éjjeli óvodai-bölcsődei szolgáltatást nyújtsunk: heti 2–3 alkalommal a nem normál munkarendben foglalkoztatott édesanyák igénybe vehetnék ezt gyermekük altatására, így visszatérhetnek korábbi munkakörükbe (jellemzően bartender, pincér). Ez alkalmanként napi 15–20 ezer forint többletbevételhez juttatja a családot. A jelenlegi albérleti, megélhetési költségeket figyelembe véve ez jelentős könnyebbség, elősegíti az anyák részmunkaidős foglalkoztatását, valamint lehetővé teszi az egzisztenciális áthidalhatóságot a gyermekvállalást tervező vendéglátósoknak és egyéb, nem hagyományos munkarendben dolgozó szülőknek – a rendszer kiterjeszthető akár hétvégére is. A pedagógusok, gondozók emelt bérét ezért a többletszolgáltatásért az azt igénybe vevők fizetik (még így is nagy könnyebbség nekik), az önkormányzat csak a létesítményt, a szervezőmunkát, illetve az alapbért biztosítja. Működő külföldi példák is léteznek már erre, például Londonban vagy Stockholmban.
Az iskolák központosítása igen szűkre korlátozza a helyhatóságok, tantestületek és szülői munkaközösségek önállóságát, mégsem adhatjuk fel az igényt, hogy gyermekeink iskolai nevelésére, oktatására befolyást gyakoroljunk. Fentebb esett szó az óvodából iskolába lépés kapcsán az önkormányzati és az államosított közoktatás közti együttműködésről, de ennek az együttműködésnek számos más aspektusa is van. Ezeket a kapcsolódási pontokat nemcsak azonosítani kell, de kifejezetten szaporítani. Így befolyásolhatjuk a leginkább az iskolák eredményességét önkormányzati oldalról.
A gyermek- és családvédelmi szolgálatokat meg kell erősíteni. Szélesebb jogköröket kell nekik adni, illetve – amennyire csak lehet – enyhíteni kell a finanszírozási gondokon. A szakembereiket be kell engedni a nem önkormányzati oktatási intézményekbe, intenzív együttműködésre van szükség itt is.
Támogatjuk, hogy a fővárosi pedagógusok létrehozzák a szakmai önképzés és műhelymunka intézményektől független színtereit, melyek az állami oktatásirányítással együttműködve szolgálnák a gyermek- és megoldásközpontú, projektrendszerű, élményszerű készségfejlesztő pedagógiai módszerek terjesztését, a tanári továbbképzési programok összehangolását az iskolák tényleges igényeivel, továbbá szakmai konzultációkat szerveznének, és olyan fórumot biztosítanának, ahol a pedagógustársadalmat foglalkoztató kérdések nyilvánosan megvitathatóak.
A legalátalánosabb együttműködési keretként oktatási kerekasztalok formájában kell formalizálni egy-egy kerület, illetve akár az egész főváros összes oktatási és gyermekjóléti intézményének együttműködését. Ennek keretében kell megszervezni az olyan kiegészítő oktatási-gyermekjóléti együttműködéseket, mint a tanodák hálózata, illetve a gyerekek óvodából iskolába lépésének könnyítését; de ezen túl az olyan iskolai pedagógiai tartalmak megjelenítését, mint a fenntarthatóságra, a demokráciára vagy a helyi polgárrá nevelés. Újra tartalmat kell adni az ökoiskolai mozgalomnak, és a helyi közösségek érdekeinek figyelembevételével hatékonyabb lehet a középiskolások kötelező közösségi munkájának a szervezése is.
Az oktatásügyi civilkezdeményezéseket az oktatási kerekasztalok munkája során fel kell karolni, például a kerekasztal szervezheti az önkéntesek általi korrepetálást vagy a szociális boltokban (újrahasználati központokban) kiemelt árucsoportként a használt iskolaszerek börzéjét. A civil részvétellel indult, de azóta intézményesült Biztos Kezdet Gyermekházak (erről fentebb már ejtettünk szót) és a tanodák esetében intenzív kapcsolatot kell tartani az eredeti módszertant őrző társaságokkal; ezzel kezelve a „túlintézményesülés” problémáit, például a rutinná, pályázati pénzforrássá válást vagy azt, amikor az alapvető közoktatás hibáit korrigáló kezdeményezés úgy épül be a rendszerbe, hogy pont [konzerválja a hiányosságokat].#ref010-17
Minden alkalmat megragadunk arra, hogy korszerű tartalmakkal gazdagítsuk az iskolák munkáját, alkalom pedig bőven adódik, mert az iskola egyre kevésbé zárkózhat el környezetétől. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a főváros és a kerületek az iskola falain kívülre kívánkozó diákok és tanárok számára tanulságos programok sokaságát biztosítsák.
Vissza a természethez! Az élő környezettől elidegenedett netizen nemzedéket meg kívánjuk ismertetni a természet és a környezettudatos életmód vonzó lehetőségeivel. A források szűkösségével küzdő intézményeket e téren a főváros szolgáltatásokkal, információval és a civil egyesületek önkénteseire támaszkodó szervező-tájékoztató munkával segítheti. A lehetséges tevékenységek közül a természetjárás, iskolakert létesítése, az iskola háztartásának környezetbarát átalakítása, a környék természeti értékeinek felfedezése és védelme a legfőbbek.
Az iskola ösztönözze és segítse a tanulókat, hogy ne csak ismerjék településük életét, de vegyenek is részt abban, váljanak elkötelezett közéleti emberekké! A Sétáló Budapest programját megvalósító városvezetés e téren is szívesen magára vállalja a kezdeményezést. Erre különös apropót ad a középiskolás tanulók kötelező közszolgálati tevékenysége. Ennek keretében a helyi kultúra, a városszépítés, a közterületek kezelése, a szociális munka, a közigazgatás, illetve szinte minden önkormányzati feladatterületen megkezdhetik lokálpatriótává, a közélet iránt érdeklődő emberré válásuk folyamatát.
„Az iskola csupán a könyvtár előcsarnoka” – írta Ivan Illich, a neves osztrák filozófus. Ennek szellemét követve szándékunkban áll a főváros nagy múltú könyvtárait az iskolákkal szoros együttműködésben a szabadművelődés és a könyvkultúra mozgalmas életet élő központjaivá tenni.
Szorgalmazni kell a nemzetközi csereprogramok (pl. Erasmus ösztöndíjak, testvérvárosi együttműködések) minél intenzívebb igénybevételét a gyermeknevelésben, illetve gyermekvédelemben dolgozó szakemberek, valamint az ilyen tanulmányokat folytató diákok számára. Szintén szükség van arra, hogy amikor a bérlakásprogramjaink során „agyelszívási” célokat fogalmazunk meg – azaz a legfontosabb hiányszakmák képviselői számára előnyt, vagy akár szolgálati lakás formájában ingyenességet biztosítunk –, akkor ezeken a listákon az oktatási szakemberek, pedagógusok a legelőkelőbb helyen szerepeljenek.
Kiemelten figyelni kell már az egyetemisták lakhatásának (olcsó, innovatív) megoldására. A jelenlegi albérletpiacon sokszor elérhetetlen árú lakások nemcsak kollégiumépítéssel orvosolhatóak, hanem például társbérletek szervezésével is, ahol az önkormányzat mint szervező belépése – az önkormányzati lakásügynökségekhez hasonlóan, de kicsiben – mind a bérbeadó, mind a bérlők biztonságát fokozza.
Magyarországon 1384 nyilvántartott szegregátum van, ebből közel száz Budapesten, vagy a városlakók életére közvetlen hatást gyakorló agglomerációs területen található. Titkolt társadalmi probléma a kilátástalanságban élő emberek dizájnerdrogok felé fordulása, mely generációkon átívelő jelenségként már kisgyermekkortól jelen van a főleg romák lakta közösségekben. A médiaelőtérbe került Hős utca példáján láthatjuk, hogy a politikai kívánalmak miatt kivezényelt rendőrség elrettentő jelenléte hatástalan volt. Ilyen helyzetekben problémaorientált rendészeti beavatkozás szükséges, mely nemcsak a tudatmódosító szerek jelenlétével foglalkozik, hanem azonosítja a mögöttes szociális problémát a megfelelő mentálhigiénés és szociális szakemberek bevonásával.
A Máltai Szeretetszolgálat szárnyai alatt elindult Jelenlét program fővárosi felkarolását például jó eszköznek találjuk az ifjúság leszakadásának kezelésére. A középületeinktől távol eső szegregátumokban közösségi térként is funkcionáló konténerépítmény-együttest telepítünk, ahol a munkáját helyben végző területi vezető az igényeknek megfelelő szakmai segítséget tud bevonni, illetve szinte bármilyen önkormányzati programot ki tud helyezni, például játszóház, tanoda, egészségügyi szűrőprogram, munkaerő-piaci integrációs foglalkozás, stb.
Alacsonyabb költséggel bír egy megfizetett professzionális szociális hálózat kiépítése és fenntartása, mint a társadalomból integrálhatatlanul kiszorult, zombivá szívott és lőtt tömegek izolálása. Ez egy általános jelenség, amit tabusítás helyett Európában szembenézéssel tudnak orvosolni, ennek mintájára pedig a főváros is fundraising és telep-örökbefogadási programokat fog hirdetni a szükséges financiális feltételek megteremtésére.
[#ref010-1]: # "Nyilvánvalóan a meglevő önkormányzati hatáskörök, illetve az önkormányzati gyakorlat erejéig kezelhetjük egységesen a két intézménytípust, de a bölcsődei rendszer formális közoktatásba sorolásáért bármelyik önkormányzat akár törvényjavaslatot is felterjeszthet." [#ref010-6]: # "Erőforrásaink végessége miatt a fizetős intézményekbe járók részarányát pontosan nem határoztuk meg, hanem egyelőre ökölszabályként feltesszük, hogy az ellátásba ingyen sem jelentkezők száma kompenzálni fogja azokét, akik a fizetős rendszerből jönnek át az önkormányzati rendszerbe."
Last modified 4yr ago