LAKHATÁS ÉS HAJLÉKTALANSÁG
AZ ÖT ALAPELV
A tragikusan alacsony önkormányzati bérlakásállomány további csökkentését megállítjuk, felújításokat indítunk, az önkormányzatok a fejleszthető ingatlanvagyon további kiárusítása helyett aktívan vesznek részt a lakásfejlesztésben. A legleromlottabb lakásokról se mondunk le azonnal.
Elismerjük a tenni akaró szegény bérlők, illetve az őket támogató közösségek, a civilszervezetek hozzájárulásást a felújításhoz. Több szociális lakást biztosítunk, és mindkét irányban átjárhatóvá tesszük a szociális és a piaci lakbérképzés közti határokat.
Figyelemmel kísérjük, hogy a különböző demográfiai és társadalmi csoportok – különösen a lakhatás szempontjából érzékeny fiatalok, idősek, fiatal családok, szegényebbek – lakhatása az egyes városrészekben hogyan alakul, és ott segítünk nekik, ahol a legnagyobb hatékonysággal tudunk.
Nemcsak az önkormányzati, hanem a magántulajdonú lakások körében is tőkekímélő megoldásokkal, teljeskörű hivatali segítségnyújtással, a belvárosban tömbi lakóközösségek szervezésével segítjük az épületenergetikai korszerűsítéseket.
Emberséges módon, az „elsőként lakhatást” szemléletében közelítünk a hajléktalanság problémaköréhez, nem a többség pillanatnyi érdekeit kiszolgálva, ugyanakkor ellenállunk a gyors visszaromlást hozó könnyű félmegoldásoknak is. A fő hangsúlyt a hajléktalanság megelőzésére, a családok egyben tartására helyezzük.
VÍZIÓ
Rengetegen élnek Budapesten egészségtelen, szűkös otthonokban, miközben lakások ezrei állnak kihasználatlanul. Az ingatlanok árai és bérleti díjai az egekbe kúsztak, az önálló lakás egyre több fiatal számára válik elérhetetlenné. A hajléktalanok krimianalizálása mit sem segít a hajléktalanná válás okain, a fizetésképtelen adósok kilakoltatása pedig egyenesen a hajléktalanok utánpótlásáról gondoskodik.
Olyan Magyarországot szeretnénk, ahol a lakhatás alkotmányos jog – és ez nem börtönviszonyokat, hanem legalább egy zárható szobát jelent. A hajléktalanszállókat ennek szellemében próbáljuk átalakítani. Újszerű, lelkiismeretes eszközöket, például olcsó minimállakásokat, úgynevezett lakódobozokat terveztetünk és gyártatunk a hajléktalanok lakhatásának megoldása érdekében. Tudjuk azonban, hogy ez mindössze tűzoltás: a sokféle hátrány, betegség és balszerencse sújtotta emberek nyomorúságát csakis komplex szociális és egészségügyi gondoskodás enyhítheti.
Az elszabadult bérleti díjak legfőbb okozója az Airbnb és a hasonló turisztikai célú szálláshely-szolgáltatások. A turisztikai célú lakáskiadások esetén elvárjuk, hogy ugyanúgy adózzanak, mint bármelyik törvényes szállásadó. Ha a kedvezőtlen tendenciák nem változnak, készen állunk az Airbnb és a hasonló cégek korlátozására Nyugat-Európa számos országában már meglevő gyakorlatot követve. Szakítunk az elmúlt harminc év vagyongazdálkodásával: célunk az önkormányzati ingatlanvagyon folyamatos növelése. A kerületekkel közös fővárosi lakásfelújítási alapot hozunk létre.
Megpróbáljuk elérni, hogy a kormány a rendelkezésére álló uniós forrásokat minél nagyobb mértékben fordítsa az elöregedett és leromlott lakásvagyon felújítására, a lakóházak energiahatékonyságának javítására.
A lakhatási válság megoldására sok bérlakásnak kell piaci alapon felépülnie, s ebben az államnak és az önkormányzatnak egyaránt aktív, támogató szerepet kell vállalnia: közösen kell törekenünk a megfelelő finanszírozási konstrukciók kialakítására, telket kell biztosítani a beruházóknak, és olyan szabályozórendszert kell alkotni, amely a leendő bérbeadóknak és bérlőknek egyaránt hosszú távú, kiegyensúlyozott környezetet teremt. Javasolni fogjuk a kormánynak, hogy a szociális alapon bérbe adott, rossz állapotú lakásokra adjon felújítási támogatást.
Bevezetés
Budapesten az önkormányzati bérlakások a kerületek tulajdonában vannak, azonban a kerületek láthatólag ezt a terhet nem akarják magukra vállalni. Az önkormányzati lakásokkal való „gazdálkodás” nem jelent mást, mint a lakásvagyon lassú felszámolását. A meglevő állomány egy jelentős része üresen áll, és tulajdonképpen ez az állapot nem más, mint az első lépés afelé, hogy ezek a lakások szanálva legyenek, vagy az önkormányzat eladja őket. Az üres lakások többsége pillanatnyilag nem lakható, azonban a felújítás – különösen ennek költségkímélő változatai, például a közösségi, vagy lakbérbe beszámított sajáterős felújítás – nem prioritás, még akkor sem, ha megérné.
A lakásépítések szinte kizárólag magánvállalkozók kezében vannak, hiszen ez a lakáspiac 2008-as válság utáni beszakadását leszámítva bombaüzlet: a zöldmezős vagy a kertvárosi beépítést szervezetlenül sűrítő – a nyereségoptimumnak megfelelően maximális darabszámú, de minimális méretű lakást eredményező – fejlesztések jelentős lakásszám-növekedéssel járnak, és ezek a lakások igen jó áron a piacra dobhatóak. Ezt a folyamatot segíti, hogy a mostanában „lakóparknak” hívott nagyobb fejlesztések a legtöbbször az önkormányzat által áron alul elkótyavetyélt területeken valósulnak meg. A nagykoalíció itt is működik: a bal- és jobboldal nemcsak egyaránt sáros ebben a folyamatban, de ha kell, még együttműködésre is képesek.3 Így válik az önkormányzat kezében levő, stratégiailag hasznos és nagy nyereségtermelő-képességű vagyon is semmivé, sőt, alkalmasint problémává.
Nem mehetünk el persze amellett, hogy a lakhatás költségeinek hihetetlen emelkedése most egész Európára kiterjedő probléma, azaz nem csak az elmúlt évtizedek korrupt pártjainak lelkén szárad. Ez nem jó hír a számunkra sem. Nem lesz elég az intézményesült korrupciót felszámolni, és a városi politikát tényleg a város (a polisz) érdekébe állítani, hanem ezen túl is világszínvonalú, innovatív megoldásokra lesz szükség.
A mai országos és fővárosi politika a lakhatás legmarkánsabb problémáját, a hajléktalanságot sem tudja érdemben kezelni. Hosszú évtizedek semmittevése után az utóbbi években e téren mindössze annyi történt, hogy az utcán élést kriminalizálták – aztán az ehhez kapcsolódó vegzatúra persze a kezdeti kampány után alábbhagyott, de elméletben bármikor feléleszthető. Mindösssze tehát egy eltakarítandó problémát, a rájuk szavazók közérzetét sértő városi szennyeződést, vagy csak egy régóta jelen levő kellemetlenséget látnak a közterületen látható hajléktalan emberekben. De tulajdonképpen mindegy is, hogy a frusztráltságból eredő düh, vagy csak az egyszerű megoldásokkal való szavazatszerzés igénye vezetett el ide, a lényeg, hogy nekünk radikálisan más megközelítést kell alkalmaznunk.
A lakhatás szempontjából legveszélyeztetettebb szegények, illetve a mai fejlett társadalomban az adott élethelyzetükben elvárhatóhoz képest legnagyobb deficittel sújtott fiatalok (középosztálybeli diákok, pályakezdők, fiatal családok) lakáshoz jutását kell elsősorban megoldanunk, és ezt a leginkább a bérlakásállomány bővítésével kell elősegíteni. Ahogy több más területen, ezen a téren is összfővárosi stratégiában kívánunk gondolkodni, és az idevágó hatásköröket birtokló kerületekkel együttműködésben tervezzük megvalósítani a felvázolt intézkedéseket.
Hosszabb távon természetesen kívánatos, hogy a középosztályban is elterjedt megoldássá váljék a bérelt lakásban lakás, illetve kívánatos az a rendszer is, amely például német nyelvterületen a nagyobb városokban általánosnak mondható: a város (többségi) tulajdonában van egy lakásgazdálkodási holding, amely a piaci alapú lakáskiadásban is domináns, és a piaci árképzésű lakáskiadáson bőven van annyi nyeresége, amennyiből a város a szociális lakáspolitikát is finanszírozni tudja. Ennek az állapotnak az elérése hosszú távú cél, de ennek az alapjait már az elkövetkezendő években le kell rakni. Jelenleg azonban rá kell mutatnunk, hogy ehhez sem az önkormányzati tőkeerő, sem a megfelelő szervezeti kultúra nincs még meg. De ha meglenne is, az ilyen nagyságrendű önkormányzati lakásvagyon kialakítása (felépítése vagy megszerzése), valamint az ezen alapuló lakáspolitika csak évtizedes távlatban reális.
A rövid távon (egy, esetleg két önkormányzati ciklus alatt) megvalósítható és számonkérhető intézkedések és eredmények talaján maradva tehát abból indulunk ki, hogy az önkormányzatoknak lakásépítésre mozgósítható számottevő tőkéjük nincsen, illetve hogy a kezdeti lakásépítések ne kizárólag önkormányzati beruházásként valósuljanak meg.
Mivel a főváros és a kerületek anyagi mozgástere a bérlakásépítésben is rendkívül korlátozott, az állomány bővítéséhez a különféle tőkekímélő módszereket kell vizsgálni.
Bérlakásépítés önkormányzati vállalkozásként, de banki hitelből (az önkormányzat jó hitelképességére építve).
Ez csak egy elméletileg jó megoldás, a jelen helyzetben (az önkormányzatok nehezen adósodhatnak el jobban, és nem is jó vagyongazdák önmagukban) kerüljük.
A fentinek kis módosítása: hitelgarancia nyújtása a fejlesztők számára (szintén az önkormányzat hitelképességére építve), cserében az önkormányzat részesedést kap az épülő állományból.
Közös vállalkozás magánfejlesztőkkel; például az önkormányzat a telket nem eladja, hanem vagy csendestársként beszáll a vállalkozásba, vagy a fentihez hasonlóan a részesedéséért adott mennyiségű lakást kap a fejlesztésből. Részesedés vagy néhány bérlakás átvétele helyett a bérlakásfejlesztések esetében az önkormányzat a részesedését visszakérheti egy jövőbeli maradványérték formájában, természetben: azaz az építés és egy adott időszaknyi üzemeltetés után a társasház az önkormányzaté lesz (ez felfogható a kétezres évekre jellemző, valójában implicit hitelfelvételként működtetett PPP-programok megfordításaként is: csak a vállalkozó fektet be a közös fejlesztésbe, s miután ezzel elég nyereséget termelt, az önkormányzat a jövőben befektetés nélkül vagyont kap).
A jövőben szükséges lehet, hogy az ingatlanfejlesztők a lakás értékét jelentősen növelő városi környezet terheléséért cserében a fejlesztés lakásszámnövelő hatásának vagy jövőbeni infrastruktúra-terhelésének arányában hozzájárulást fizessenek az önkormányzatoknak. Ez is történhet természetben, bérlakások átadásával.
Idősek „eltartási szerződése” az önkormányzattal vagy az önkormányzat által felügyelt segítő szervezetekkel, majd az ő hátrahagyott lakásainak hasznosítása. Ez persze nem a hagyományos értelemben vett eltartási szerződés, hanem egy olyan életjáradék-szerződés, amilyet piaci alapon jelenleg is nyújtanak egyes társaságok. Nagyon fontos, hogy ez a konstrukció az időskori lakhatási szegénységet is hatékonyan kezeli.
Az önkormányzati beruházás nélküli, de önkormányzati stratégiába vonható bérlakásállomány-növelés célját szolgálja a lentebb részletezett lakásügynökségi modell is.
A saját tőkehozzájárulást kímélő módszerek speciális változata az Európai Unió valamelyik támogatási programja keretében finanszírozott fejlesztés. Erre az egyik budapesti példa a zuglói E-Co-Housing nevű társasházépítés. Sajnos, az elérhető források szűkösségét jelzi, hogy a támogatási program Európa-szerte 184 pályázatból mindössze 22-t támogatott, s ez a projekt sem több mint 25 szociális lakást épít 1,5 milliárd forint értékben. A lakásonként 60 milliós pályázat magas energiahatékonyságú épületet, heterogén lakóközösséget és közösségi kertészetet is tartalmaz, melyek mind-mind önmagukban is előremutató célok.
Önkormányzati telken, civilszervezetek és szakképző helyek bevonásával, munkaerő-fejlesztést és rehabilitációt, redintegrációt is célzó komplex programként vizsgálni kell, fel kell vetni, ki kell próbálni a hátrányos helyzetűek és a hajléktalanok bevonását is a bérlakások építésébe. Itt az építkezés gyakorlatilag szakmát adó képzések mellett, a gyakorlat keretében valósulhatna meg. A szakképzésekbe bevont vagy akár közmunkásként foglalkoztatott személyek építőipari szakmát is szerezhetnek, a már szakképzettek megtanulhatnak másik szakmát, vagy elsajátíthatják szakmájuk legfrissebb (környezetbarát, aktív- és passzívház-építési) technológiáit.
A felépülő lakások egy részét szociális bérlakásként akár az építkezésen résztvevő hajléktalanok számára is fel lehet ajánlani – ezzel téve komplexebbé a munka motivációját is. A képzések miatt megnövekedő költségeket részben kompenzálná az alacsony közfoglalkoztatotti bér (viszont a szakmaszerzés és a lakáshoz jutás lehetősége így is motiválhatná a résztvevőket). A programba ráadásul szakképzési, humánerőforrás-fejlesztési és foglalkoztathatóság-javító forrásokat is be lehet vonni. Ez a modell nemcsak új lakások építésekor, de a meglévő, lepusztult önkormányzati ingatlanvagyon felújításakor is működőképes lehet.
A bérlakások számának növelése mint a teljes társadalom számára hasznos fejlesztés
Bármilyen ára lesz is végül az önkormányzati lakásmennyiség bővítésének, az ezzel szemben álló össztársadalmi haszon emelkedésével jár, ha igyekszünk felderíteni és kihasználni a fejlesztések másodlagos, többedleges hasznát. Nem utolsósorban ez segít kijelölni a társadalmilag leghasznosabb fejlesztéseket is. Például amikor hiányszakmák csalogatására kínálunk fel bérlakásokat, megérheti ezeket a költségelvű lakbérnél is olcsóbban adni (a teljes ingyenesség lenne a szolgálati lakás). Figyelhetünk a felújítások munkahelyteremtő-képességére is – nemcsak explicit módon az építőiparban, hanem a sajáterős vagy közösségi felújítások implicit értékteremtő-képességével is mint a társadalom számára hasznos munkával számolva. Mint a Budapest 2030 program megállapítja, „a meglévő épületállomány komplex felújítása multiplikáló hatással jár. Az épületek megőrzése és felújítása több munkahelyet teremt, mint az új épületek építése (ami kedvez pl. a kisvállalkozásoknak), továbbá segít a városok térbeli terjeszkedését visszafogni”.
Egy, hasonló szemléletben, az összes helybe költöző fiatal munkavállaló számára felkínált program a „Szarvas hazavár ” program, ahol a városvezetés az e célra felújított lakások hasznosságát azzal is próbálja maximalizálni, hogy csak igen rövid, kétéves időszakra köt bérleti szerződéseket. Ez a bérlők helyi életpályájának elindítását és lakhatásuk más formájának biztosítását sürgeti. Erre az időszakra azonban a program igen bőkezű, teljesen berendezett lakásokat ad külön lakbérfizetés nélkül.
A bérlakások központilag szervezett építésének fontos vezérelve, hogy a különböző típusú, különböző státuszú lakóknak épített bérlakásoknak nem szabad egysíkúan tömbösödniük, szegregálódniuk. Gazdag környékeken és új építésű városrészekben is helyük van például a szociális célra vagy az alsóbb középosztálynak épített bérlakásoknak. A cél a vegyes „társadalmi mix” kell, hogy legyen, de nemcsak kerületi, nemcsak városrészi, hanem utca-, sőt társasházi szinten is: a gazdagnak középosztálybeli és szegény szomszédja is legyen. „Emberi oldalról” ez az egyetlen [ma ismert „recept”][#ref008-9]) a városrészek dzsentrifikációjának és slumosodásának az elkerülésére.
A már meglevő bérlakásállománnyal való gazdálkodást javítaná, a szegényebbek lakáshoz jutási esélyeit erősíthetené, illetve a költségelvű és a szociális lakásbérletek kiosztását és a lakásgazdálkodást összfővárosi szinten átláthatóbbá tenné, ha a jelenleg kerületi szintű lakásgazdálkodást fővárosi (vagy akár agglomerációs) szinten egységesítenénk. Nem kell ehhez feltétlenül kicsavarni ezt a hatáskört a kerületek kezéből, de egységes stratégiákat, közös adatbázisokat és piaci jelenlétet kell létrehozni – például ez is lehet egy önkormányzati társulás kezében.
Összességében a modell lényege, hogy a pusztuló és előbbutóbb kiárusítandó ingatlanokat ahelyett, hogy liciten vagy egyéb, átláthatatlanabb csatornán értékesítené az önkormányzat, saját tőkebefektetés nélkül (vagy minimális saját tőkeszükséglet mellett), ingatlanfejlesztőkkel közös vállalkozásban építi be. A fejlesztésbe apportált telekért cserében az önkormányzatot a felépült házban tulajdonrész illeti meg. Így az önkormányzatok az egyébként hasznosítatlan ingatlanvagyonukat profitábilis, folyamatos bevételt termelő – vagy szakpolitikai célok érdekében felhasználható – ingatlanalappá formálják át. Az a veszély nem áll fenn, hogy az önkormányzatokat ebben a folyamatban kár éri, hiszen a fejlesztésre alkalmas telkek így valódi értéket tudnak képviselni, a fejlesztésre alkalmatlan, kudarcra ítélt telkekre és helyzetekre pedig nem lesz jelentkező; illetve ezen – jelentős árengedménnyel végül elídegenítendő – területek körét az érdeklődés hiánya jól ki fogja jelölni.
Fontos tudni, hogy ez a modell általánosan is alkalmazható, tehát nemcsak lakások építésére alkalmas, hanem például – kimutatható szükség esetén a belvárosi sétálózóna határának környékén vagy a parkolással túlterhelt lakótelepi központi területek felszabadításakor – parkolóház-fejlesztésre is. Ekkor kiemelkedően fontos, hogy a közterületi parkolás visszaszorítása miatt dráguló parkolóházi helyekből származó extraprofitot a helyi önkormányzat ténylegesen realizálhassa (ez így méltányos folyamat: a város által az autótárolás helyett valami nemesebb célra átcsoportosított városi terület ingyenes használata volt méltánytalan – ehelyett a parkolóházi helyeket immár „valódi értékükön”, de ugyanakkor a parkolás egy minőségibb változataként foglalják vissza az autótulajdonosok, a város pedig végre hozzájut a használatra bocsátott közjószágért őt megillető bevételhez).
Jelentős kihasználatlan ingatlanvagyon, többségében telkek vannak még az önkormányzatok kezén. Ehhez hozzávehetjük a kifejezetten rossz minőségű lakásokat, egész épületeket, melyek közösségi vagy bérlők általi önerős felújítására nincs lehetőség. Ennek az ingatlanvagyonnak a fenntartása és folyamatos karbantartása jelentős költség, de a közbiztonság, a közérzet és a városkép szempontjából nem jó ez az állapot; a megújuló városrészek esetén a környék fejlődésének gátja is lehet. Ezek az ingatlanok se pénzben, se várospolitikai értékben nem nyereségesek, fenntartásuk csak viszi a pénzt. Ebben az értelemben akár helyeselhetnénk is, hogy jelenleg e vagyontól lassan de biztosan megszabadulnak az önkormányzatok, azonban itt is gondolkodással kell pótolni a hiányzó forrásokat: szerény lehetőségeink körét bővítjük, ha ezekre az ingatlanokra is megpróbálunk erőforrásként tekinteni.
A végcél ennek az ingatlanvagyonnak átalakítása egyfajta alappá, aminek része lenne – a fejlesztések során kialakítható funkciók függvényében – lakó-, irodai-, szálláshely- és kereskedelmi célú ingatlan (-tulajdonrész) is. Ezt önerőből az önkormányzatok a mai helyzetükben nem tudják megcsinálni a magas tőkeszükséglet miatt, de az alap fokozatos hízás után ezen fejlesztések egyik (ha nem a legnagyobb) fő tulajdonosa és haszonélvezője lehetne, emellett idővel a legnagyobb fővárosi ingatlanfejlesztők közé kerülhetne. Optimális esetben fővárosi jelentőségű stratégiáról és ingatlanfejlesztő szervezetről beszélünk, azonban ez is lehet fővárosi és kerületi közös szervezésű rendszer.
A ráfizetéses, gazdaságtalanul fenntartható telkeket az önkormányzatok átalakítják addig a pontig, amíg viszonylag kis befektetett tőkével el lehet jutni. Ez gyakorlatilag a fejlesztési koncepciók és engedélyes tervek, valamint az építési engedély megszerzése. Ebben a pillanatban egy megalapozott üzleti tervvel (és esetleg egy kialkudott finanszírozási konstrukcióval együtt) az ingatlan jelentősen többet ér, mint önkormányzati telekként, viszont a következő lépés (a kivitelező bevonása és a kivitelezés elkezdése) már jelentős tőkét igényel. A projekt valamilyen arányú értékesítéséből (< 50% elidegenítés mellett) a hiányzó tőke bevonható, az új tulajdonos akár szakmai, akár pénzügyi befektetőként komoly további profitot tud realizálni, de az önkormányzat haszna kettős (vagyongyarapítás és városfejlesztés), és funkciótól függően további bevételre is van kilátás.
Az ingatlanfejlesztésből származó jelentős profit ebben a konstrukcióban úgy áramlik vissza az önkormányzatokhoz, hogy közben az ingatlanvagyon egy része (akár többsége) is megmarad, és folyamatos további bevételt generál. Lakásépítések esetén a lakások egy részének megtartásával az önkormányzatok szociális bérlakásprogramja fenntartható módon, eladósodás helyett folyamatos vagyongyarapodás mellett bővíthető. Nem mellékesen az eddig kihasználatlan telkek külön beruházás nélkül funkciót kapnak, ezzel növelve a környék értékét is.
Olyan csapatot kell összeállítani, aki „jó gazda” módjára kezeli az ingatlanokat. Ennek legegyszerűbb módja a tulajdon (projektenként a szakmai partner szaktudásáért kb. 5% átengedése sikeres fejlesztés esetén, a vagyon többi része pedig a tőkebefektetés, illetve a kezdetkor kölcsönösen elfogadott apportált projektérték függvényében oszlik meg a felek között). Szükség van ugyanis számos olyan szereplő bevonására, akik még ha nem befektetők is, a szakmát részleteiben ismerik, és tapasztalattal, valamint a megfelelően komplex látásmóddal rendelkeznek.
A szakmai csapat ilyen formájú honorálásával az önkormányzat forrásigénye jelentősen csökken – ha ad absurdum nincs valódi, realizált bevétel és haszon, akkor ők sem kapnak semmit. Cserébe a fejlesztési know-how, a projektmenedzsment és az építészeti koncepcióalkotás, engedélyes tervezés költségei házon belül nullázhatók. Természetesen a futó projekt irányítása is már ennek a csapatnak a dolga; az építészeti kiviteli tervezést, az építéskivitelezés irányítását, a műszaki ellenőrzést stb. maguk elvégzik, vagy ők vesznek fel rá további munkaerőt, alvállalkozót.
Komoly problémát okoz a lakáspiacon a közösségi szálláshely-szolgáltatás (legfőképpen az Airbnb szervezésében), mivel első körben felhajtja a lakbéreket, s ennek hatására második körben a befektetési céllal ingatlant vásárlók is efelé a hasznosítás felé fordulnak, és ezzel felverik az ingatlanárakat is. Szabályozásra, vagy akár a közösségi gazdaság speciális adóztatásra van szükség, de minden szabályozás sikerének az alapja az, hogy milyen nyilvántartás alapján, milyen hatékonysággal lehet azt betartatni.
A közösségi rövid távú lakáskiadás terén az egyik szabályozási eszköz lehet az így kiadott lakásokra kivetett büntetőadó, amennyiben a közösségi szolgáltatás meghaladja az önkormányzat által megállapított, és még alkalomszerű tevékenységnek tekintett – például évente összesen 60 napnál nem hosszabb – lakáskiadást, mert ez már vállalkozási tevékenységként működik. További szabályozási eszköz lehet az így kiadott ingatlanokban kötelező „éjszakai házirend” kifüggesztése is, valamint akár a forgalom kötelező és teljeskörű regisztrációja. Ez utóbbi egyszersmind szolgálhatja például az idegenforgalmi adó beszedését is, azonban biztonsági célja is lehet, és ekként a tulajdonost is védi.
Más regulációs eszközök is szóba jöhetnek, ha budapesti szinten be tudunk vezetni a közösségi gazdaságot általában szabályozó eszközöket is. Erre a vállalkozásokról szóló fejezetben térünk ki.
Nem célunk a piaci folyamatok felborítása, azonban a lakhatás költségei Budapesten az utóbbi években akkorát emelkedtek, hogy az az érzékenyebb társadalmi csoportok – azaz főleg a szegényebbek, a családosok, a diákok és a pályakezdők – lakhatását már általánosan veszélyezteti. Ez a jelenség Európaszerte probléma, olyannyira hogy például 2015-ben a piacellenességgel nehezen vádolható német törvényhozás is bevezetett egy lakbéremelkedési gátat, amely a lakbérek emelkedését az övezeti mértékadó szint felett évi 10%-ban korlátozza. Ez egy végső eszköz, amihez első körben nem nyúlnánk, azonban a németországi alkalmazás jól jellemzi a probléma súlyát, illetve azt, hogy van kiktől tanulni.
Ezzel párhuzamosan több mint százezer lakás van budapesti magánszemélyeknél, amelyek üresen állnak. Nyilvánvalóan arról van itt szó, hogy akár rövidebb, akár hosszabb ideig üres az a lakás, a tulajdonos a bérbeadással járó kellemetlenségeket, illetve kockázatokat nem vállalja, még a remélt haszonért cserében sem.
Az üresen álló lakások albérleti piacra tereléséhez a legjobb eszköznek a lakásügynökségek létrehozása látszik. Ezek nyilvántartanák és lehetőleg hasznosítanák a jelenleg üresen álló fővárosi lakásokat. A lakásügynökség közvetítőként lép fel a bérbeadó és a bérlő között, és ezzel mind a bérbeadó, mind a bérlő számára biztonságot tud nyújtani. A bérbeadó nyilván feladja a lakása feletti kontroll egy részét, ugyanakkor megszabadul az adminisztrációs tehertől, a rossz bérlőkkel kapcsolatos problémáktól, illetve a lakása karbantartását egy profi szervezetre bízza, és attól biztos bevételre számíthat. A bérlő is számíthat érdekei védelmére, egyszersmind biztosan tudja, hogy a számára kiadott lakás legálisan került hozzá, ottani lakhatását az ezirányú jogszabályok megfelelően védik.
Noha a társadalom minden rétege számára elérhető lakhatás fő eszköze az önkormányzati politika szintjén a bérlakások számának növelése, sok esetben máshogy is segíthetünk a lakhatást kereső érzékeny társadalmi csoportoknak. Az alábbi példák a saját tulajdonú lakáshoz vagy egyéb nem önkormányzati tulajdonú ingatlanban való lakhatáshoz jutás társadalmilag méltányos formáit ösztönzik.
Általános érvényű együttműködés a lakhatás kérdéskörét előre mozdító civilszervezetekkel; a közösségi építkezéstől, felújítástól a stratégiaalkotásig.
A lakásszövetkezetek szervezése, támogatása, a szimpla együttműködésből közösségi fejlesztéssé emelése.
Tulajdonképpen a lakásszövetkezetek kisebb fornája a co-housing: a nem tőkeerős partnerek néhány család (illetve tipikusan fiatal háztartások) lakhatását oldják meg részleges társbérlet formájában, ami azonban – szemben a rossz emlékű előképpel – már egy minőségibb módon szervezett, önkéntes konstrukció.
Új lakások nagyobb volumenű, vállalkozók általi építésénél (ahogy ma hívják: lakóparki beruházásoknál) a szabályozás szintjén biztosítani kell, hogy a szükséges szociális infrastruktúrafejlesztés is megtörténhessen. Több száz lakásos lakóparkokhoz nem épül sem bölcsőde, sem óvoda, sem iskola, sem orvosi rendelő – mint ahogy annak idején a paneltelepekhez épült. Szabályozással elő kell írni például azt, hogy adott mennyiségű lakás építése után mennyi férőhelyes intézményt kell építeni, vagy legalább önkormányzat részére a közeli intézmények bővítését megváltani. Cserébe a befektető valamilyen kedvezményt kaphat (például olyan építés-szabályozásbeli kedvezmények, amelyek a minőségi városfejlesztésbe még beleférnek); illetve ha a városfejlesztés szabályozása rendszerszinten igényli, a fejlesztések adóztatása is szigorítható, és főszabályként ez a bevétel szolgálhat a szükséges intézményfejlesztések fedezetéül. Különösen arra kell figyelni, hogy a kritikus méretet el nem érő – például külön intézmények létesítését még nem indokoló – fejlesztések is kivegyék ebből a részüket (az ő esetükre lehet megoldás a pénzbeni megváltás, illetve ezt teszi teljesen általánossá és intézményessé például egy egyszeri infrastruktúraterhelési vagy urbanizációs adó).
Hasonló megoldásokra van már most is példa Budapesten, csak túl kicsi léptékben és ad hoc módon: például, ha egy adott méret felett ez a kérdés megüti az önkormányzat ingerküszöbét, akkor egyedi alkuban igyekszik előírni óvodaépítést vagy közlekedésfejlesztést, de ha ugyanez a lakásmennyiség apránként épül, akkor erre nem fordít figyelmet. Látni kell, hogy amíg nincs erre a problémára rendszerszintű megoldás, addig a megfelelő intézményi és infrastrukturális ellátottság nélkül épülő fejlesztések, amelyek a közeljövő városi élet helyszínét biztosítják és a város fejlődését meghatározzák, erősen megkérdőjelezhető minőséget kínálnak a város számára, és nem szolgálják a fenntartható város céljait.
Kifejezetten a lakások energetikai korszerűsítésénél bevált finanszírozási forma ESCO, hogy egy bank vagy egy energetikai cég állja a korszerűsítés árát, cserébe viszont ezt a lakók részletekben, a csökkenő rezsi miatt napi költségeik növekedése nélkül törleszteni tudják (az Egyesült Királyságban az energetikai cégek számára ez a megoldás kötelezettség). Így ezek a korszerűsítések elérhetővé válnak a szegényebbek, illetve az erre pénzt nem áldozók számára is. Ez nemcsak a lakók számára, de a városnak is jó befektetés, illetve a klímavédelem szempontjából is fontos fegyvertény.
Az ilyen konstrukciójú korszerűsítések szervezésében az önkormányzatok, illetve a partnercégek a szükséges adminisztráció elvégézésvel is részt vehetnek. Ezzel ez a nagyon fontos, de nehéz lépés a háztartások számára egy bürokráciamentes, egyszerű döntéssé alakul. Az ilyen beruházásoknál tipikus pályázati utófinanszírozás esetében jelent még segítséget, ha a finanszírozó vagy az önkormányzat a pályázati utófinanszírozást megelőlegezi, és ezáltal a lakó számára előfinanszírozottá teszi az ilyen, meglehetősen biztos megtérülésű fejlesztéseket. Tipikusan a belvárosban segítheti az épületenergetikai beruházásokat az egy tömbben álló társasházak együttműködése és az ezt megjelenítő lakóközösségek szervezése.
Nem a finanszírozási modellek, hanem a konkrét műszaki tartalom szempontjából úttörő és figyelemre méltó épületenergetikai fejlesztés a 2011-ben befejezett dunaújvárosi Solanovaház. A lakásállomány tekintélyes részét kitevő panelházak korszerűsítését modellként megmutató, lakásonként korabeli áron 5 millió forint alatt levő fejlesztés immár hét és fél éves, és így a műszaki tartalmon felül nem kevésbé érdekes a beruházás utóéléte.
Az energetikai korszerűsítésen túl is lehetséges hasonló programok szervezése, azonban itt már nem jelölhető ki ennyire magától értetődő módon, hogy a törlesztési időszak alatt milyen forrás biztosítja a törlesztőrészletek forrását, azaz hogyan garantálható a tőkebefektető befektetésének megtérülése. Ahhoz, hogy ez a konstrukció a szociális lakások szféráját is elérje, mindenképpen az önkormányzatok anyagi részvételére van szükség már rövid távon is.
Ma Budapesten a hajléktalanok, a hajléktalansággal legalább időről időre szembesülni kényszerülő emberek száma – a felmérés elől rejtve maradtakkal együtt – tízezer felett lehet. Az ő problémáikkal, az ő személyes tragédiájuk megoldásával sem a kormányzat, sem az eddigi városvezetés nem törődik. A jelenlegi politikák a leginább csak arra koncentrálnak, hogy ezt a problémát eltüntessék a „rendes” városlakók szeme elől. Ennek a szégyenletes szemléletnek a része a hajléktalanság kriminalizálása is. A másik oldalon felbukkan – vagy félreérthető módon felbukkani látszik – annak követelése, hogy a hajléktalanok igenis lakhassanak az utcán, az aluljárókban, a kapualjakban, a kiserdőkben hevenyészett viskókban; de e jogért való küzdelmet nem követi a megoldás hatékony keresése. Le kell szögeznünk, hogy az utcán lakni alapvetően nem jog, hanem tragédia. Amit jogként definiálhatunk, az a krízishelyzetben levő embertársaink segítő szándék nélküli vegzálásának tilalma, illetve az, hogy ha már ilyen helyzetbe kerültek, akkor azt a társadalom ne embertelenítse, ne súlyosbítsa.
A mai politikákkal szemben mindent el kell követni annak érdekében, hogy a hajléktalanokról, akik ma a társadalom legszegényebb, legkitaszítottabb tagjai, ne lenézett vagy atyáskodóan „felemelendő” emberekről beszéljünk, hanem mint olyan embertársainkról, akik hozzánk hasonlóan keresik a helyüket a társadalomban, és hozzánk hasonlóan megérdemlik ehhez a társadalom támogatását. Nem szabad se eltakarítandó, se kegyesen istápolandó tehertételként gondolni rájuk. Ez az egyedül üdvözítő, társadalmilag hasznos hozzáállás, ugyanis ennek az alapelvnek a legmélyebb magunkévá tétele vezet el oda, hogy ők is valóban a társadalom aktív tagjaivá, többlet-erőforrássá váljanak. Ennek kulcsa csakis az életvitelük utcáról saját személyes térbe segítése lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, nem megoldás. Bármi viszont, ami ennél több – például a munkához segítés – csak ez után következhet.
A hajléktalanok számára ma az utcáról való kiszabadulás első – elképzelt – lépcsőfoka a hajléktalanszálló. Ez nem biztosítja azt, amit minimális lakhatásnak nevezünk, ezért valójában nem emel ki a hajléktalan-életformából, hanem csak egy, az utcán kívüli térbe helyezi azt át. Feltehetőleg ez is az egyik fő oka annak, hogy maguk a hajléktalanok sem tekintenek ezekre az intézménykre menekülési útvonalként; jelentős részük kifejezetten kerüli a szállókat (a másik fő okot nyilvánvalóan a szállón uralkodó állapotok jelentik).
Ahogy a szociális ellátásról szóló fejezetben is tárgyaljuk, a tágabban vett szociális szakmában is tendencia a tömegintézmények kitagolása, a már-már iparosított bentlakás helyett a kisebb, a családi-egyéni léptékhez közelebbi lakóterek közösségek létrehozása. Ennek az általános tendenciának kell érvényesülnie a hajléktalanellátásban, hajléktalansegítésben is (valójában más szociális ágazatokban már folynak vagy megtörténtek a kitagolások, illetve az annak tűnő alibifolyamatok, azonban a hajléktalanellátásban még mindig a nagyintézményes szemlélet az uralkodó).
A fentiek fényében, de a valós erőforrásainkat és lehetőségeinket felmérve szükséges egy olyan átmeneti időszak meghatározása, amelyikben a nagy szállásokat, menedékeket tovább működtetjük, de fokozatosan kivezetjük ezeket a rendszerből. Erre az időszakra azonban a még fennálló nagy szállásokon az első másodperctől fogva a legjobb gyakorlatokat megvalósító intézmények működését kell elterjeszteni. Ki kell választani azokat az intézményeket – akár külföldön is körülnézve –, amelyek a tömeges elszállásolásban – maguk a hajléktalanok ítélete szerint – jelenleg a legsikeresebbek, és az őket működtető szervezetek szakmai felügyelete alatt vagy tanácsadása mellett, az ő modelljüknek megfelelően kell működtetni őket a megszűnésük – remélhetőleg minél előbbi – pillanatáig.
Nem túl kétséges, hogy ezek a jó gyakorlatok a kisebb ágyszámú szobákat, illetve a tömegszálláson lehetséges minimális intimitást biztosító egyéb kritériumokat jelentik – például állandó saját ágyat s ebből kifolyólag ágyneműt, valamint a személyes holmik megőrzését. Ezen túl nyilvánvaló feltétel az alapvető higiénia biztosítása és megkövetelése, valamint ennek is további feltételeként az intézményen belüli közbiztonság.
A hajléktalan párok a szállókon jelenleg nem lehetnek együtt, ezért jellemzően alternatív megoldást keresnek. A szállók átmeneti jobbá tételében erre is figyelni kell, azonban már ennél hamarabb is meg kell oldani a problémájukat. Erre szolgálhat az elhelyezésük akár más önkormányzati ingatlanokban kialakított átmeneti szálláshelyeken. Ez például az ott dolgozókat is érzékenyíti, segíti az épületeket 0-24 órás használatát, segíti az elhelyezettek integrációját. Fel kell mérni, hogy ez műszakilag hol lehetséges; hol lehet egyáltalán független bejutást biztosít egy vizesblokkal szerelt, leválasztott részhez.
Végül a fenti intézkedések alapjaként, illetve azok előtt, a szállók élhetővé tételéhez legalább az alábbi strukturális intézkedéseknek meg kell történniük:
a minimálisan szükséges infrastruktúra kialakítása, megóvásának és fenntartásának biztosítása;
megfelelő számú szakképesített ember alkalmazása (szociális munkás, orvos, pszichológus – ahogy a szociális ellátásokról és az egészségügyről szóló fejezetben említettük, e szakmák megbecsülését, illetve egységes működésüket, regenerációs képességüket, a kiégés elleni védelmet is szem előtt kell tartani);
társhatósági, illetve benti közösségi (!) intézkedések a személy- és vagyonbiztonság érdekében.
Kapacitásbővítés már csak az új szemléletnek megfelelően, tehát a minimális intim teret megadó mininmális lakhatást biztosítva, a tömegintézményeken kívül lehetséges.
Szükség van a hajléktalanok életének alaposabb felderítésére, követésére, illetve válsághelyzetben gyors beavatkozásra az intézményeken kívül is. Ennek érdekében – civilszervezetekkel együttműködésben – rendszeres (heti) ellenőrzési programot (pl. megvan-e a szükséges gyógyszere, ruhája) kell szervezni a hajléktalanok ismert csoportjaihoz, szálláshelyeihez.
Ehhez érdemes újragondolni, újra felmérni a krízisautók számát és mindennapi használatának gyakorlatát. A krízisautók fontos szerepet látnak el, és a jelenlegi számuknál nem tanácsos kevesebbet üzemeltetni, ugyanakkor az optimális mennyiség (lefedettség) meghatározásához azt is figyelembe kell venni, hogy ez egy elég drága ellátási forma, hiszen autó kell hozzá, és minimum két felsőfokú végzettségű szakember esti, éjszakai, hétvégi, ünnepnapi bérét kell hozzá fizetni. Ugyanakkor ezen szakemberek munkaideje jelenleg tipikusan nem jól kihasznált. Bejelentésre vagy ütemezetten sokszor feleslegesen szállnak ki valakihez (pl. naponta olyan emberhez, aki úgyis elutasítja akkor őket), esetleg „hajléktalantaxiként” működnek. A lépcsőházakban, padlásokon, pincékben, hátsó kertekben elrejtőző vagy a vándorló életmódot folytató, esetleg buszokon, vonatokon éjszakázó hajléktalanokhoz ugyanakkor nem a krízisautók számának növelésével lehetne eljutni.
Ennél hatékonyabb és olcsóbb kiegészítő megoldás lenne információs pontokat felállítani nagy forgalmú csomópontokban, esetleg a bevásárlóközpontokból ismert interaktív tájékoztató táblákkal is, ahol naprakész információhoz lehet jutni az igénybe vehető melegedőkről, fürdőkről, szálláshelyekről, szociális irodákról, egyéb aktuális lehetőségekről.
Az önálló lakhatást érzelmi és technikai értelemben kimerítő elhelyezés kell legyen a hajléktalansággal foglalkozó szociálpolitika tényleges és biztos alapja. A valódi lakhatás biztosítása nélkül nem sikeres semmilyen olyan stratégia, amely a hajléktalanok társadalomba való visszavezetését, az önálló életvitelük visszanyerését célozza. Ez a hozzáállás a segítő szakmákban közmegegyezés tárgyát képezi, megjelenik például a Habitat for Humanity programjaiban, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei alapelvei közt, vagy az Utcáról Lakásba Egyesület fő céljaként.
Az intézményrendszerben levő hajléktalanok tényleges lakhatását (egy olyan személyes élettér létrehozását, amelyikben maguk lehetnek) minimálisan a szobákra (6–8 m2) osztott nagy szállók jelenthetik. Ezekben a konyha és a mosdó közös használatú, de már kinek-kinek van olyan szobája, amit magára zárhat.
Ennél feljebb szociális bérlakásokba lehet fellépni, azonban mivel ezekből kevés van, a hajléktalanok számára vizsgálni kell minden olyan lehetőséget, ami esetleg a „szokásos” szociális bérlakások színvonalát még nem éri el, de a lakhatást alapvetően biztosítja:
vizsgálni kell, hogy az önkormányzati bérlakásállomány legleromlottabb darabjait, amelyeket ma a kerületek tipikusan megszüntetnek (szanálnak vagy eladnak), lehetséges-e a hajléktalanok számára megmenteni;
elhagyott létesítmények (pl. pillanatnyilag kihasználatlan volt szovjet laktanyák) akár időleges hasznosítása lakótelepként;
a rendszerből „felfelé” kilépők körében kiemelt szerephez juthat a lakbér – sőt, esetleg a rezsi – természetben való térítése, a leginkább a lakáson végzett felújítással (erre a szociális lakbérű lakások esetében jelenleg is van szórványos gyakorlat), de akár más, az önkormányzat javára végzett munkával.
A lakhatás biztosítására irányuló innovatív kezdeményezés a lakhatással vidékre csábítás. Az így elhelyezett emberek, családok utóéletét is tanulmányozva (megtalálják-e a számításaikat, nem ragadnak-e bele csapdaszerűen az önálló élethez vezető, de még intézményi gondoskodást tartalmazó lépcsőfokba, stb.) szükséges kiértékelni, esetleg korrigálni, továbbfejleszteni és támogatni azokat a programokat, amelyek a közismert forráshiányos helyzetben kívánnak és tudnak egyszerre hatékonyak és emberségesek lenni.
A hajléktalanok társadalomban való sikeres helykeresése során a lakhatás után leginkább fontos az önálló életvitelre való képesség újra kialakítása, Ehhez tartozik – az esetről esetre különböző mértékben hiányzó – mentális egészség, a segítség elfogadása, a saját napirend, a közösségekbe való illeszkedés, vagy a hétköznapi ügyek intézésének képessége. Talán mondhatjuk, hogy e felsorolás utolsó és legmagasabb szintű eleme az anyagi önállóságot is biztosító munkavállalás képessége. Ahogy a felsorolásból is látszik, az esetek nagy részében hosszú és nehéz út vezet idáig, azonban a részproblémák széles spektruma is illusztrálja, hogy milyen sok társszakma együttes és személyre szabott munkájára van szükség ahhoz, hogy a hajléktalanság kezelése nagy skálán is sikeres legyen.
Az újraintegrálás témakörében talán érdemes körüljárni a nem hajléktalanok számára leginkább szem előtt levő és legkevésbé tűrt csoport esetét. Az utcán jelenleg a legkiszolgáltatottabb helyzetben a kezeletlen és betegségbelátással nem rendelkező pszichés betegek vannak. A fővárosban ez körülbelül 150–200 főt jelent, akik mindenhonnan ki vannak tiltva, az utcán császkálnak magukban morogva, vagy akár hangosan üvöltözve. Létszámukat jóval meghaladja láthatóságuk, az ellátórendszer azonban pont velük nem tud mit kezdeni, együttműködési készségük hiánya és zűrös viselkedésük miatt rendre kiszorulnak még a hajléktalanellátásból is. Utcai pszichiátriai gondozás hiányában csak akkor kerülnek ellátásba, ha valamilyen bűncselekményt követnek el, és a bíróság elrendeli kötelező gyógykezelésüket. Ezeknek az embereknek a helyzete jól jellemzi, hogy miközben a hajléktalanság kezelésében a szociális társszakmák intenzív közreműködésére, együttműködésére lenne szükség, ez a mai helyzetben annyit jelent, hogy a megoldást a társszakmák hiányosságai, problémái is hátráltatják.
Ennek a szerteágazó és nem túl egyszerű feladatnak biztosíthatja az újszerű finanszírozását, ha – a program esetleges gyors visszafejlesztése előtt – észrevesszük, hogy a közfoglalkoztatás valójában mi, és ténylegesen mire használható. Mára már világossá vált, hogy a nevével ellentétben itt nem (szükségszerűen) a foglalkoztatás egyik formájáról van szó, hanem egy kiemelt segélyezési programról, ahol a közfoglalkoztatást szervező önkormányzat dönti el, hogy a kiemelt körben kik vannak benne, és ezzel kiknek biztosítja az – értelmes munkavégzéssel nem feltétlenül járó – kiemelt segélyt, amit a központi költségvetés finanszíroz a munkaügyi intézményrendszeren keresztül.
A fővárosi önkormányzati rendszer (továbbra is egységes, együttműködő rendszerben beszélünk a fővárosról és a kerületekről) dönthet úgy, hogy a hajléktalanokat emeli be ebbe a kiemelt segélyezési körbe. A közfoglalkoztatás fenti jellegéhez illeszkedve ez nem minden hajléktalan számára jelent munkavégzésre irányuló kényszert. Ahogy fentebb említettük, mindenki személyre szabott gondoskodást kell, hogy kapjon a segítői szakmáktól, így a segély jogcímétől függetlenül vesz részt ki-ki mentálhigiénés foglalkozáson, életvezetési tanácsadáson, munkavégzésre való felkészítésen, vagy éppen tényleges munkavégzésben. E stratégia megvalósulását illetően pozitív jelként is felfogható, hogy érdekes módon egy hasonló cél felé is kifuttatható, de más szemléletben fogant kezdeményezés a kormányzat részéről is napvilágot látott.
Ne feledjük el, hogy ha a hajléktalanoknak csak egy kis részét is sikerülne a rendszeres és [legális munkavégzésig][#ref008-33] juttatni, az nemcsak hatalmas siker lenne a velük foglalkozó szociális munka számára, hanem e munka, illetve a hajléktalanokkal kapcsolatos más politikák – legfőképpen a lakhatás – eredményességét egyfajta multiplikátorhatásként növelné, és ezzel finanszírozásukat segítené. A munka világába visszavezetett hajléktalanok az önkormányzatok számára magától értetődő módon leginkább egyszerű fizikai munkákat végezhetnek (pl. a közterület-fenntartásban, közterület-vigyázásban), illetve a hajléktalanokat segítő szociális munkába segíthetnek be.
Az integrálás fontos, de általában nagyon elhanyagolt befejező lépése a hajléktalanellátásban szerzett juttatási szint egy részének (pl. kedvezményes lakhatás, részleges segély, mentálhigiéniás ellátás, mentorálás) fenntartása munkaviszonyba lépést követően is. Ez a lakhatást illetően például a – megfelelő minőségű! – kezdetben támogatott munkásszállásokra, illetve a „hétköznapi” szociális bérlakásokba való segített továbblépést, és eközben az intézményrendszerrel való kapcsolat megtartását jelenti.
Utolsóként, de messze nem utolsósorban említjük a [hajléktalanság megelőzését][#ref008-34]. Az utólagos kezelésnél sokkal kisebb erőfeszítésébe kerül a társadalomnak – az élet más területein is – az előzetes problémaelhárítás, a megelőzés: a leszakadás kockázatainak figyelemmel kísérése, illetve megakadályozása. Sokkal kisebb megoldandó problémát jelent mind az egyén, mind a társadalom számára, ha a szegénységen, egyéni élettragédiákon keresztül lecsúszó emberek el sem érik a tényleges, utcán éjszakázó hajléktalanság állapotát, s ezen belül is az utcán való áttelelés folyamatát.
Ez a stratégia és célrendszer nagy részben átfed a teljes szociális rendszer feladatrendszerével, hiszen látnunk kell, hogy a legtöbb probléma, amely végül a hajléktalansághoz is elvezet, nem az „átlagemberektől”, a „normális emberektől” távoli emberek specifikus problémája, hanem olyan bajok (anyagi problémák, eladósodás, káros szenvedélyek, a munkavállalás problémái, családi viszályok, pszichés problémák, vagy akár a személyiség válsága) együttállása, megerősödése, amelyek kisebb-nagyobb intenzitással mindnyájunkat érinthetnek, érintenek.
A fő célunk tehát, hogy a hajléktalanságból kivezető utak megnyitása mellett az odavezető utakat eltorlaszoljuk. Nyilvánvalóan nehéz feladat a széthullott szociális rendszerben ez is, de ennek érdekében a hajléktalanságot megelőző állapotokat, illetve a hajléktalanság kockázatát leginkább hordozó élethelyzeteket fokozott figyelemmel kell kísérni, és gondos segítséget kell nyújtani. Ilyen segítségek és stratégiai elemek:
mentálhigiéniás stratégia kidolgozása; robosztus állandó háttérintézmény-rendszer biztosítása (nyilvánvalóan egy nagyon sokba kerülő, de szükséges, a központi kormányzattal közösen elvégzendő feladatról van szó);
a biztos háttér mellett akár kampányszerűen önkormányzati rendezvények, konzultációk, problémafeltárások szervezése alapvetően a kritikus csoportok igényeinek felderítésére;
a lecsúszásban legtöbbször közrejátszó káros szenvedélyek közösségi feldolgozásának támogatása önkormányzati helyiségek biztosításával (anonim alkoholisták, drogmentes körök);
az elszigetelődő emberek becsatornázása közösségekbe (például társadalmimunka-ösztöndíjak vállalkozások bevonásával), vagy bécsi mintára a szociális társasházakhoz közösségszervezés, konfliktuskezelő rendszer; munkásszállók (nem tömegszállás-jelleggel) építésének támogatása a dolgozó szegények számára, szociális munkások jelenléte az elszállásolt közösségben;
a tartós munkanélküliség állapotában pályareorientáció és képzés, valódi átképzések (nem a mai munkaügyi intézményrendszer éveken át is eredménytelen áltovábbképzéseire gondolunk!), állásbörze, a nagy munkaadók kihelyezett képzéseinek, munkásfelvételének szervezése;
egyéni vállalkozóként végezhető tevékenység esetén szóba jöhet önkormányzati helyiségek kedvezményes igénybe vétele és más vállalkozásmentorálás is;
a kerületi „kijárós” szociális szolgálatok megerősítése, egységesítése a lakhatás határán billegő, de még saját lakásban lakó rászorulók számára;
kilakoltatási tilalom (gyerekes családoknak mindenképpen és mihamarabb!), ha nincs elhelyezés;
illetve minden követ megmozgatunk az ellen, hogy gyerekeket szegénység miatt emeljenek ki a családjaikból (ez amúgy [törvényileg tilos,][#ref008-35] de ezt a rendszer nem tartja be), mivel ez is megágyaz családok szétesésének, és rövid távon a szülők, hosszabb távon az állami gondozásba vett gyerekek magas veszélyeztetettségű csoportba kerülésének; * a krízistámogatások megerősítése civil részvétellel (mint pl. a Hálózat Alapítvány), hogy a családi együttélés és az önálló életvitel megmaradjon,
az időskori lakhatási szegénység kezelésének eszköze a lakásvagyon-gazdálkodásnál említett élerjáradék-program;
az előbbi életjáradék-program analóg módon kiterjeszthető a többi korosztály saját lakásban élő, de lakhatási szegénységgel küzdő tagjai számára – értelemszerűen ebben az esetben már nem jövedelemjellegű juttatással, hanem például szociális alapú lakbérrel párosítva, tulajdonképpen ahhoz a megoldáshoz hasonlóan, ahogy a sajnos időközben lassú elsorvasztásra ítélt Nemzeti Eszközkezelő Zrt. megmentette a devizahitel-károsultak egy részének lakhatását.
[#ref008-9]: (# "A városi, várostervezői oldalról lásd a városszerkezeti fejezetben a belváros dzsentrifikációjának elkerüléséről írtakat" [#ref008-33]: # "A szállókon élő hajléktalanok fele-kétharmada jelenleg is dolgozik, csak jövedelmük bizonytalan (alkalmi munkák, feketemunkák), vagy nem biztosít elegendő jövedelmet egy piaci árú albérlethez." [#ref008-34]: https://www.nyugodtsziv.hu/?page_id=48 "A téma relatív elhanyagoltsága mellett szerencsére vannak civilszervezetek, akiknek a megelőzés kifejezetten a fő profiluk, például a Nyugodt Szív Alapítvány" [#ref008-35]: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99100064.TV "1991. évi LXIV. törvény a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezmény kihirdetéséről (a szóban forgó rendelkezések a 27. cikkben)"
