VÁROSARCULAT ÉS ÖRÖKSÉGVÉDELEM

AZ ÖT ALAPELV

  1. Emberközpontú város. Célunk, hogy az emberek szeressenek Budapesten élni, minden célcsoport megtalálja a maga helyét és közösségét, ahol otthon érezheti magát.

  2. Közös, jól sétálható terek. Az autóforgalom korlátozása által felszabaduló sétálóutcákat nem csak gyalogosközlekedési zónaként hasznosítjuk. Közösségi térként kezeljük őket, a rájuk kerülő funkcióról pedig a helyi lakóközösség dönt.

  3. Egységes arculat. Jól megjegyezhető arculatot alakítunk ki az üzletek, hirdetések tekintetében – főképpen a sétálózónán belül.

  4. Műemlék-diagnosztikai rendszert szervezünk a műemléki épületek tervszerű, megelőző karbantartására. Alapos és szigorú, de befektetőbarát, kiszámítható és független műemlékvédelmet alakítunk ki.

  5. Közvetlen kapcsolat a Dunával. Törekszünk a város és a Duna kapcsolatának megteremtésére, a folyó használatának biztosítására a városlakók számára.

VÍZIÓ

A Sétáló Budapest lakói olyan emberek, akik örülnek, ha az utcán ismerőseiket köszönthetik, és szívesen elegyednek velük beszélgetésbe – akár közügyekről is. A demokrácia szerintük nem a választók többségére hivatkozó politikusok önkényuralma, hanem a közösségek önrendelkezése. Ahhoz azonban, hogy saját sorsunkról magunk határozzunk, előbb szót kellene értenünk egymással, ahhoz pedig, hogy meghalljuk egymás szavát, némi csend kellene.

A közvélemény a köztereken formálódik, ezek minősége tehát szorosan összefügg a közügyek állapotával. A mellékutcákban élők többnyire ismerik egymást – a főútvonalakon élők általában nem. Éttermek teraszain, kávéházakban és parkokban örömmel beszélgetünk, gyorsetetőkben, lebetonozott köztereken azonban nem szívesen. Elsőrendű várospolitikai kérdésnek tekintjük ezért a közösségi terek kialakítását és védelmét.

A közterek és közparkok élvezzenek feltétlen védelmet mindennemű beépítés és kereskedelmi célú „hasznosítás” ellen. Tűnjenek el a belvárost csúfító bódésorok és gagyiárusok, ezzel is támogassuk a főutcák bolthálózatának újjászületését! A közterület elcsúfításának éktelen példája az Erzsébet teret felsebző óriáskerék – pokolba vele!

Maradjanak a fák a Városligetben, a Nemzeti Galéria maradjon a budai Várban, a kormány pedig maradjon az Országház közelében – hiszen az Országgyűlésnek felelős! Felhívjuk a kormány figyelmét, hogy a Magyar Zene Háza számára a legalkalmasabb helyszín a régi Zeneakadémia épülete az Andrássy úton. A kormányzati reprezentációt szolgáló felesleges építkezések helyett az adófizetők pénzét olyan műemléképületek helyreállítására költsék, amelyek a főváros büszkeségei lehetnének, mint például az Iparművészeti Múzeum, ahol a felújítás évek óta húzódik, miközben a kincset érő gyűjtemény helyrehozhatatlan károkat szenved.

Toronyházakra Budapesten nincs semmi szükség. A Mol irodaháza a Kopaszi-gáton a tervezett formában csak újabb sebet ejt a városon. Tegyük láthatóvá a várost! Szorítsuk vissza az utcaképet elcsúfító kereskedelmi és kormányzati reklámözönt! Hozzunk rendeletet az óriásplakátok ellen! Budapest négy dimenzióban: a város negyedik dimenziója a történelem. Köztereinket és a közgondolkodást igyekszünk megtisztítani az emlékezetpolitika hazugságaitól. Bibó Istvánról, Pilinszky Jánosról és az ötvenhatos parancsnokokról, Angyal Istvánról és Szabó Jánosról viszont utcát, teret nevezünk el.

Bevezetés

Budapest térszervezése mára korszerűtlenné és elavulttá vált. A város a XX. században mindent megtett, hogy a rohamosan növekvő gépjárműforgalmat kiszolgálja, ezzel párhuzamosan a gyalogosok igényei egyre inkább háttérbe szorultak. Az embereket megfosztották a közösségformáló, találkozásoknak helyet adó terektől. A budapesti közterek szűkösek, jelentős rajtuk a lég- és zajszennyezettség, illetve magas baleseti kockázattal terheltek. E helyzet nem csupán a városlakók egészségét károsítja, hanem társas kapcsolataikat is, hozzájárul az egymástól és környezetüktől való elidegenedéshez.

A városok története, arculata jelentős hatást gyakorol a bennük elő emberek magatartására és a város működésére. Budapest belvárosi épületeinek nagy része a XVIII. és a XX. század között épült. A historizmus építészeti stílusegyüttesét tekintve, azaz a neoreneszánsz, a neobarokk, a neoromán és a neogót stílusokban (kb. 1860–1905), a mintegy 12 km2-nyi egységes építészeti együttesével a Földkerekségen a legjelentősebb, világelső.1 Ez a homogén városkép összekapcsol a történelemmel és egyedi hangulatot teremt. Ez képezi az alapját a budapesti identitásnak. A jelen és jövő Budapestjének nem szabad a múltban ragadnia, előremutatónak kell lennie, mint ahogy a ma már műemléki városarculat volt a maga korában.

Sajnálatos azonban, hogy miközben az elmúlt évtizedekben jövőbe mutató törekvések nem igazán fogalmazódtak meg a városvezetés részéről, a múlt örökségének pusztítása 2010 környékén felgyorsult, és a tágabb belvárosban számos épületbontás révén ebben az időszakban szűnt meg sok utca, sok városrész egységes, XIX. századi jellegű arculata. Korábban sem láthattunk igazán koncepciózus örökségvédelmet Budapesten: a rendszerváltás utáni két évtizedben kis túlzással nem történt semmi, és ez a pangás biztosította azt, hogy semmi rossz se történjék.

Budapest nem gondoskodott a jövőjéről, s eközben egyedülálló örökségét is súlyosan károsította. Erre rakódik a város arcultával, a közösségi terek állapotával való „operatív nem törődés”: a koszos, szemetes utcák, az elhanyagolt épülethomlokzatok és épületek, a bódévárosok, melyek egyre ritkábban épülnek ki spontán módon, de szervezetten egyre többször, a semmilyen esztétikai vezérelv által nem szervezett üzletportálok és reklámok, s végül a múltjával egyre több turistát vonzó, de velük a jelenben nem törődő, a jövő vonzerejét nem igazán megalapozó Budapest.

Urbanisztikai alapvetések

A XXI. századi urbanisztika olyan alapelveket adott a világnak, amelyekkel az emberek visszahódíthatják Budapestet is. A következőkben ismertetjük urbanisztikai koncepciónk gondolati alapjait, amelyek mentén kialakul a belvárosi sétálómag és a kerületi besétálható központok arculata, szervezési keretrendszere.

A város mint táj

A nemzetközi szakirodalomban a „landscape urbanism” fogalma a város tájként való értelmezését, tervezését foglalja magába.

Mindez nemcsak a zöldterületek sokkal intenzívebb védelmét, valamint az épített és a természeti környezet közti erős határok leépítésének igényét jelenti, hanem azt az új szemléletet, amelynek köszönhetően a várost nem úgy fogjuk fel, mint bizonyos funkciókat tömörítő infrastruktúrahalmazt, építményállományt, amelynek emberi környezetként való működése az alapfunkció ellátása érdekében háttérbe szorul, hanem épített tájként, ami az embereket és a városi funkciókat is befogadja.

Közösségépítés, identitásképzés

A város az élet gyűjtőmedencéje.5 Szerkezete, kapcsolatai, kategóriái folyamatos keveredésben, átfedésben vannak egymással. Maga az átfedés ténye és az ebből adódó sokoldalúság, melyet a kialakuló helyzetek adnak, teszik megragadóvá az életteret. Az ember helyhez kötődő identitása az adott helyen megélt élményei által alakul ki.

A belvárosi utcák járdái ma csak szűk közlekedési sávként működnek, egyéb tevékenységre nincs hely az utcán. Ez nem ösztönzi a gyalogost a megállásra. A teresedések, öblök, artikuláltan elválasztott térrészek viszont igen (például a Mikszáth tér, Madách tér vagy a bécsi Mariahilfer Straße).

A tér, az utca ma Budapesten nem a gyalogos emberé, hanem az autóé. Az utak gépkocsis közlekedésre vannak kialakítva, a járdák keskenyek, bicikliutak és biciklitárolási lehetőségek nincsenek. (Az autós közlekedés 50 km/h sebessége túl nagy8 ahhoz, hogy az emberek a környezet részleteit és egymást jól szemügyre vegyék.) Az intenzív és erős benyomásokra specializálódott érzékszerveink hoppon maradnak, egyszóval a környezet meghaladja az emberi léptéket.

Ezzel szemben a gyalogosforgalomra épülő városokban lüktet az élet az utcán. Az emberek sokáig látótávolságon belül maradnak. A melegebb és intenzívebb interperszonális kapcsolatokat a kisebb távolságok, szűkebb terek teszik lehetővé. Az emberek sétálva lassan, 5 km/h sebességgel haladnak, van idő apró jelzések, érdekes részletek megfigyelésére, vagy akár egymásra nézni. Az információs társadalom kialakulásával párhuzamos folyamat, hogy a társadalom egyre inkább kicsi és akár esetleges közösségek hálózatává alakul. Ez a városi terek tekintetében azt jelenti, hogy több közösségi tevékenységet befogadni képes teret és helyet kell létrehozni. A jól alakított publikus, közös használatú terek segítik a szomszédsági közösségek és lakók helyhez kötődő identitásának kialakulását. Akkor tudja valaki megáénak érezni az adott teret, ha azt jól be tudja járni, fizikailag meg tudja ismerni, léptékéhez könnyen viszonyul.

A barcelonai szuperblokkok példájában a sétálóutcák jelentik azt a sávot, ahol a kinti és a belső élet közti találkozási pontok találhatóak. A ház előtti vagy a házban folyó tevékenységek kiléphetnek a város közös terébe. Olyan helyzetek alakulnak ki, amelyek lehetőséget adnak spontán társas interakciókra, véletlen találkozásokra, így a szomszédi viszonyok könnyebben kifejlődhetnek.

Ezek a kisebb léptékű publikus terek és a rajtuk megjelenő több funkció interaktív, meleg hangulatú környezetet teremtenek. A közös térben, egymás mellett töltött idő segít abban, hogy az emberek megismerkedjenek egymással, érzékeljék a lakóközösséget amelyben tulajdonképpen eddig is éltek. Tulajdonképpen a sétálóövezeteken, szuperblokkokon belül egy sokkal inkább „belakott” és lakói által jobban megélt város alakul ki.

A lakóközösségek bevonása a közös sétálóutca újratervezésébe biztosítja igényeik szolgálatát, mert így érvényesítik szükségleteiket, problémáikat, vágyaikat. Ha a lakosságot célzottan, a tervezés korai fázisában vonják be, az növelheti a helyi közösség önbizalmát és identitástudatát, illetve a részvételük által sokkal személyesebb, és otthonosabb lesz az új, közös utca.

Mind a belvárosban, mind pedig a város egyéb területein célunk a sétálóövezetek kialakításával egyidejűleg a közösségépítés és a helyi városidentitás megerősítése, formálása is. Ez elsősorban lokális (pl. tömb-) szinten jelenik meg közösségi projekteken keresztül, amelyekkel a helyi lakók a magasabb felelősségérzet mellett nagyobb befolyást gyakorolhatnak a területet érintő kérdésekre.

Taktikai városfejlesztés

Az ipari társadalomra volt jellemző, hogy még a közösségépítés, a közösségi programok is felülről szervezettek, nagy méretűek, „méretgazdaságosak” voltak. Ezt tükrözték a városi nagyprojektek, ahol – tipikusan rengeteg beton felhasználásával – a városvezetés és a kormányzat nagy skálában, „most és mindörökre” kívánta megoldani a város problémáit. Ezek a megoldási stratégiák hosszabb távon számos esetben, számos módon kudarcos helyzetekbe torkolltak (pl. a tervezett városrészek leszakadása, a jól kiszolgált nagy volumenű autóforgalom által felzabált belvárosok).

Az erőforrások hiányára is megoldást jelenthet, ha a fejlesztésre szoruló területet a „XX. századi” várostervezésnél sokkal kisebb léptékben és kevesebb ráfordítással átmeneti hasznosítás alá vesszük. Ezek az átmeneti „installációk” újraaktiválhatják a területet és felélénkíthetik helyi piacot addig, amíg nem alakul ki egy jobb, végleges hasznosítási mód. A módszer gazdasági és társadalmi hasznot is general azzal, hogy rávilágít a helyi közösség igényeire már azelőtt, hogy megépülne a végső felhasználásra szánt épület, park vagy más funkció. Mindezek mellett, ha az átmeneti hasznosítás megtervezésében részt vesz a helyi közösség is, azzal megerősödik, és növekszik az elkötelezettsége a terület iránt. Ez a megoldás rugalmasságot is biztosít, elősegíti hogy az adott közterületrész mindig az aktuális igényekre megfelelő legyen, követhesse az idők szavát.

A nemzetközi irodalomban a „tactical urbanism” fogalma egy újfajta megközelítés, ami szembemegy a hagyományos hosszadalmas és bürokratikus városfejlesztési folyamatokkal. Célja, hogy kis léptékű, rövid távú és legfőképpen olcsó megoldásokkal gyors eredményeket érjen el, majd a kis, alacsony ráfordítású beavatkozásokat továbbfejlesztve, illetve akár más helyeken is megismételve nagyobb léptékű változásokat tegyen lehetővé.

A taktikai városfejlesztés, városüzemeltetés a közösségi tervezés korai alkalmazásainak az első számú terepe. A közvetlenül a használók által is tervezett kis fejlesztések számíthatnak arra, hogy eredményeik tényleg jól szolgálják a kitűzött célokat. Ez nyilván párhuzamos az általános közösségi, illetve a közösségi önkormányzási célokkal.

Városarculat

Míg a városszerkezet fejezetben madártávlatból szerveztük a várost, itt az utcán szemlélő emberek szintjén alakítjuk ki azt az érzetet, benyomást, amit Budapest közvetíteni fog. A Sétáló Budapest ebben a pontban hozza a legemblematikusabb változást. Olyan városképet alakítunk ki, amely a turisták és helyiek számára is egyaránt vonzó, otthonos, szerethető: hidat képezünk a múlt és a jövő, az emberek és a város, illetve a városi funkciók és az esztétikum között. Ez a városkép terén az a szemlélet, amit az emblematikus belvárosi sétálózóna-kijelölésből mint alappéldából ki lehet göngyölíteni.

Ehhez megfelelő alapot szolgáltat a város mai napig meghatározó arculati alaprétege, a XIX.–XX. századi klasszicista városkép, amelyhez az elmúlt időszakok nem megfelelőképpen tették hozzá a maguk sajátosságait. Az így megbontott korábbi városarculatról a rossz elemeket el kell távolítani, a jó elemeket ki kell emelni, és egy előremutató, nem a múltba révedő új arculattal kell folytatni a megszakadt folyamatot. A külső kerületek esetében az arculat mind korban, mind jellegben más-más lehet, mivel eltérőek a történeti gyökereik. A kerületeknek saját arculat kialakítását kell szorgalmazni, amelyek sugallják, honnan indultak, és hová szeretnének eljutni.

A városarculathoz kapcsolódó kérdés, hogy egy igényes, előremutató és haladó szellemű arculat megszületéséhez a fővárosi és kerületi főépítészek rangját növelni kell, hogy a főépítészi pozíciókba a város – vagy az ország – legjobb szakemberei kerülhessenek. Legyen szakmai kihívás budapesti főépítésznek lenni.

Mit értünk városarculat alatt?

A Budapest szó hallatán mindenkiben létrejön egy érzet, melynek okát értelmezhetjük akár tágabb, akár szűkebb körben.

Szűkebben vett értelmezésben az épületek, táblák, hirdetések válthatják ki az asszociációt. Ebben a tekintetben konzervatív álláspontot képviselünk a belvárosi városkép és az épületek védelme szempontjából, mert Budapestnek a XIX. századi jellegű városkép egy markáns tulajdonsága és erőssége. Emellett ez az az időszak, amely után a „boldog kontinuitás” megszakadt; ez az az alap, amihez alapvetően vissza kell nyúlni, ha stabil jövőt akarunk építeni rá. Az új elemek értékét a régiek fényében fogjuk vizsgálni.

Ahogy a Budapest 2030 városfejlesztési koncepció fogalmaz: „a historizmus építészeti stílusegyüttesét tekintve, azaz a neoreneszánsz, a neobarokk, a neoromán és a neogót stílusokban (1860– 1905), a mintegy 12 km2-nyi egységes építészeti együttesével a Földkerekségen a legjelentősebb, világelső”.19

Tágabb értelmezésben a város (arculatilag) legyen

  • zöld és élhető,

  • identitásformáló,

  • kortárs és autentikus.

Sétálóterek

Az autósforgalomtól megtisztított, s így felszabaduló utcákat nem mint egyszerű infrastruktúrát, gyaloglási helyet, hanem mint közösségi teret használjuk fel. Ennek eredményeként közösségi útvonalak, sokszínű közösségi terek létrehozása és felfűzése valósulhatna meg, mely a környező lakosok bevonásával, közösségi, participatív tervezés által a közösség formálását és a helyi identitás erősödését is szolgálná.

Ezek a terek lesznek a legfontosabb eszközök a városi, külvárosi alközpontok identitásának kialakításában, megőrzésében, építve az egyes központok által betöltött specializált funkciókra is. A közösségi terek persze akkor tölhetik be szerepüket, ha a korábban említett alapelvek is érvényesülnek, tehát tájszerű, emberi léptékű kellemes környezetet tudunk létrehozni, ahol van lehetőség a társadalmi interakcióra. Hosszú távon így erősödhet meg a helyi identitás is.

Fenntartható és zöld Budapestet képzelünk tehát el, ami meglévő értékekre épít, de előremutató, kortárs elemeket használ, nem ragad le a múltban. Nem lemásolt régi városképi arculati elemekre van szükség, hanem mai, de a múltat tisztelettel kezelő elemekre. Legyen ez építészeti alkotás, egy egyszerű cégtábla, vagy utcai szemetes.

A városrészi identitás mint arculat

Egyértelmű, hogy mivel nem minden városrész ugyanolyan, az egyes városrészek arculatának az egyedi identitásokból fakadó részei is vannak. Ezeknek a már-már városmarketing-szintű képződményeknek a legfőbb – de első ránézésre nem legfeltűnőbb! – koncepciózus megjelenései az utcaképben és a városrész esztétikájában a lentebb ismertetett tematikus útvonalak. Ezen túl is azonban szükség van arra, hogy a helyi identitás átitassa a helyi lakók életét, s visszafelé: abból táplálkozzék.

Céljaink:

  • Minden felhasználó megtalálhatja a maga helyét – egyenlő esélyeket biztosítunk a különböző referenciacsoportoknak (idősek, családok, fiatalok, gyerekek, juppik stb.) a városhasználatra, mindemellett teret adunk az alulról jövő civil kezdeményezéseknek (pl. Valyo, S39, Lakatlan projekt), melyek a város élhetőségéért tesznek.

  • Kialakuljon egy budapesti helyhez köthető identitás, mely autentikus, ténylegesen a helyi múltból, a helyi kultúrából táplálkozik.

  • Helyi közösségek alakuljanak ki, amelyek erősítik és hordozzák, valamint hosszabb távon majd esetleg alakítják ezt az identitást.

„Tematikus sétálóútvonalak”

A helyi identitást meghatározó emlékek dramaturgiai útvonalakra is felfűzhetők: ezek nem markánsan megjelenő alkotások, hanem megbújnak a felszín alatt, a városlakók, városhasználók és az ide látogatók közül ki-ki akkor veszi észre a tematikát, amikor éppen úgy adódik. Mindennek részeként létrehozható volna egy olyan útvonal, térrendszer, amely mond valamit, mesél, tanít és egyben kikapcsolódást is jelent, gazdagítva az ide érkezőket a történelmi és kortárs elemek megismerésével.

Az útvonal minden demográfiai csoport számára testreszabottan használható tereket biztosít. Mindennek keretében megvalósulhatna a helyi műemlékek karbantartása, újrahasznosítása és arculati központokként való használata, a történelmi mementók dramaturgiai felhasználása mellett (pl. ’56-os golyónyomok vagy a budafoki pezsgő-út).

Örökségvédelem

A fentieknek megfelelően kiemelt témánk az örökségvédelem erősítése. Ehhez fontos lefektetni, hogy miközben Budapest arculatának legnagyobb értékeként hivatkozunk az egységes XIX. század végi városképre, tulajdonképpen csak a szerencsén múlt, hogy ezt sikerült megőriznünk a XX. század folyamán, a XXI. századra azonban teljesen kiszolgáltatottá vált az ingatlanfejlesztők érdekeinek, a belvárosi kerületek városképe jelentős károkat szenvedett az utóbbi években.

A folyton változó és egyre gyengülő műemlékvédelemre válaszul az országos műemlékvédelem mellett egy független, kiegészítő örökségvédelmi rendszert kívánunk megalapozni. Mivel azonban a műemléki együttesek felújítása magántőke bevonása nélkül elképzelhetetlen, a műemléki gazdálkodásnak az általunk szorgalmazott többletvédelemmel együtt is egy befektetőbarátabb rendszernek kell lennie; mégpedig úgy, hogy a városarculati, örökségmegőrzési szempontok elsődlegessége megkérdőjelezhetetlen maradjon minden szereplő számára.

A cél az, hogy a védett együttesek újra működő funkciókkal legyenek ellátva, amelyek megteremtik az épületek fenntartásához szükséges rendszeres bevételt. Ezzel szemben a mai gyakorlat az, hogy az értékek megóvása néha olyan szintet ölt, hogy egy műemléket inkább hagynak tönkremenni, elpusztulni, mint ésszerű kompromisszumok által újjáéleszteni.

A belvárosi, átlagosan 120–150 éves bérházak jellemzően meghaladták tervezett élettartamukat, belső térszerkezetük elavult, korszerűsítésük nehézkes. Nemzetközi gyakorlat alapján átfogó stratégia megalkotása szükséges az épületállomány megújítására. Ennek a kitalálásáig és megvalósulásáig általános minimumkövetelmény a homlokzatvédelem mellett való bontás és építés.

Fordított védelem

Általános és alapvető örökségvédelmi eszköz a „fordított védelem”, mely az épületállomány városkép szempontjából értékesebb részének általános és automatikus védelmét jelenti. A megadott épületek és terek egy fővárosi rendelet erejénél fogva általános erős védettség alá kerülnek, aztán ennek pontos szintje a fejlesztési tervek engedélyezési eljárása során redukálható. Ez az általános védelem nem felel meg a mai helyi-, vagy bármilyen más védettségnek, hanem egy elővigyázatossági pályához hasonlítható.

Azon épületekről, amelyek ebbe a körbe kerülnek, a helyi vagy országos védelem akár le is vehető vagy redukálható – például a homlokzat megtartásra, de a lényeg, hogy az alapvető, külön bürokratikus eljárás nélkül hatályos állapot az erős védelem. A végső cél pedig a házak folyamatos, minimális bürokrácia melletti oltalma és javítása.

Az így védett épületek és terek köre egy adott időpont (pl. 1940) előtt épült együttesekre, esetleg környezetükre, utcaképekre terjed ki, és ezekről zónatérkép készül, melyről egyértelműen meghatározhatóak a védelmet élvező épületek és közterek. Ebben a rendszerben a beruházó és az építész feladata, hogy az érintett önkormányzatokkal egyetértésben olyan érzékeny megoldást kínáljon, amely építi és óvja az adott értéket. Természetesen ez a feladat egyszerűbb az olyan épületek és terek esetében, amelyek egyértelműen nem képviselnek műemléki értéket. Így összességében a fentebb ismertetett tipikus budapesti örökséghez hűebbé válnék a védettséggel érintett városi elemek fejlesztése és megújulása.

A fővárosi rendelettel definiált fordított védelem rendszerének másik előnye, hogy Budapest függetleníteni tudja örökségvédelmét a mindenkori változó országos viszonyoktól. Természetesen az országos műemléki védettség alatt álló és világörökség részét képező értékekre az országos és az UNESCO-előírások vonatkoznak továbbra is, és ezeken felül adna Budapest egy új védelmet az értékesnek ítélt épületekre, terekre. Ez nemcsak műemléki szempontokat vizsgál, hanem a városra gyakorolt hatást is. Például egy országos műemléki szempontból értéktelenebb épületegyüttes fontos eleme lehet egy utcaképnek, vagy a benne működő tevékenység miatt a helyi identitásnak. Ide kapcsolódik az utcaképi, városrészi érdekek alapján az üres telkek „védelme” (valójában a beépíthetőség örökségvédelmi szempontú esetleges korlátozása) is ha ezek védett környezetben vannak.

Ez a fajta logika, amit a fordított védelem testesít meg, a külső kerületek számára igen hasznos. Itt tipikusan nincsenek nagy tömegben számottevő országos jelentőségű műemlékek, viszont vannak a helyi azonosságtudatot támogató fontos elemek. Márpedig ezek megőrzése és védelme a külső kerületek fejlesztésében is jelentős.

Örökséggazdálkodás

A védendő épületállomány körének jelentős bővítése mellett mind a fenti védettségi kör, mind a ma is védett épületek felhasználásában flexibilisebb, „befektetőbarátabb” eseti hozzáállásra van szükség. Mindez azt jelenti, hogy az örökségvédelem mellett örökséggazdálkodás alkalmazása szükséges, amely az épített örökségnek folyamatában, a mindenkori korszerű használat általi megőrzését biztosítja, akár közösségi részvételi, finanszírozási módszerek, vagy PPP konstrukció alkalmazása mellett. Az örökséggazdálkodás célja olyan szabályozás kialakítása, amelyben minden résztvevő pozitív eredménnyel kerül ki: több műemlék újulhat meg, a város sok helyreállított műemlékkel gazdagodik, arculata erősödik, az épületekben és a környezetükben lakók életminősége javul, a lakásaik értéke megnő, a befektetők pedig hasznot termelhetnek. A városnak is egyértelmű érdeke fűződik történelmi értékei megőrzéséhez, így e konstrukció lényege abban áll, hogy a gazdasági érték örökségvédelmet segítő kihasználását támogatjuk egy átlátható, minél inkább az előzetesen meghatározott standardokra építő eljárás keretében.

A befektetőbarát örökségvédelem első és legfontosabb alapelve az örökséggazdálkodás kiszámíthatóvá tétele. Jelenleg a legtöbb esetben olyan fokú bizonytalanság jellemzi a magánkezdeményezésű műemléki beruházásokat, hogy a legtöbb befektető inkább elkerüli ezeket, mint belevágjon. Ennek eredménye az, hogy az új funkcióknak új építésű beruházások keretein belül keresik meg a helyét, mintsem felhasználják a meglévő, patinás környezet adta kiváló lehetőségeket. Hosszú távon ez a műemléki környezetek elértéktelenedéséhez vezet, ami senkinek sem jó. Ennek elkerülése érdekében kell kiszámíthatóvá tenni a örökségvédelmi beruházásokat, elősegítve a befektetőket abban, hogy tudják, hol mit lehet, mit nem.

Példák az örökséggazdálkodási szempontú változásokra:

  • Az épület állapotát nem, vagy pozitív irányba befolyásoló, de látható társasházi tetőtér-beépítések szigorú tilalmának feloldása a belső városrészekben. Legtöbb esetben egy befektető a társasháztól úgy tudja megvenni- és fejleszteni a tetőteret, ha cserébe valamit felújít (általában a homlokzat, új lift, új gépészet, elektromos hálózat merül fel). Ez a folyamat sok esetben megmentett egy leromlott állapotú házat, ami minden szereplőnek pozitív.

  • A örökségvédelem alatt álló épületek korszerűsítése, ellenállóvá tétele a klímaváltozás hatásaival szemben. Akár zöldtetők, zöldfalak, korszerű épületszigetelés, nyílászárók, napelemek, korszerű hűtési és fűtési rendszerek, valamint csapadékgyűjtők elhelyezésének és engedélyezésének kidolgozása.

  • A műemlékjellegű épületek és terek adaptív újrahasznosítása; a funkcióváltás támogatása aktualitását, relevanciáját vesztett funkcióval bíró területeken, ipari épületek, kihalt közösségi terek újrahasznosítása. Egy érdekes, konkrét példa lenne magának a városházának egy esetleges újrahasznosítása a Főpolgármesteri Hivatal átköltöztetésével, a városfal turisztikai attrakcióként való hozzáférhetővé tételével.

  • A belvárosi parkolóházak kérdéskörét is szabályozni kell. Ma jellemzően nem lehet parkolóházakat építeni a belvárosban, csak a föld alá. Erre pedig kevés belvárosi telek alkalmas, és ez ellehetetleníti a belső területeken a magánterületi parkolási lehetőségek létesítését. Ennek eredménye kézzel fogható: a belvárosban a parkolóhely gyakorlatilag hiánycikk, és az utcákat lehetetleníti el. Ezen a Sétáló Budapest program részben segít, de a tágabb belvárosban mindenképp lehetőséget kell adni a nem közterületi parkolás fejlesztésére. Erre várhatóan nagy igény fog jelentkezni, főleg a majdani sétálóövezet határán. Műemléki környezetben is lehetővé kell tenni tehát – persze megfelelő szabályozás mellett – a parkolóházak létesítését. Ma a belvárosban, aki teheti, a foghíjtelken parkolót üzemeltet, ami egy szint parkolást jelent. Ha ezeken a telkeken épülhetne parkolóház, máris 5-6-szor annyi autót lehetne itt parkoltatni. A két legfontosabb szabályozási elem szerint ott lehetne csak parkolóház, ahol az utcahálózat megengedi (nem jelent elviselhetetlen környezeti terhelést, a sétálózónában nem jelenti a zóna összefüggőségének súlyos megbontását), illetve a parkolóházaknak építészetileg illeszkedniük kell a belváros építészeti környezetéhez. Hazai jó példa nincs, rossz példa annál több: pl. az Aranykéz utcai parkolóház...

  • A beruházás mértékétől függene az adható kedvezmény mértéke. Ha a város egy fejlesztéssel jól járhat, (nem csak anyagilag!), engedékenyebb lehet a szabályozásban. Ezeket minden esetben egyedileg lehet elbírálni, de esettanulmányokkal példákat lehet adni a beruházók kezébe. Pár ilyen, részben létező példa: ha az önkormányzatnak átad a befektető területet mondjuk családi napközinek, többet építhet az adott telekre. Vagy más megítélésű lehetne egy olyan fejlesztés, ami egy egész háztömb rehabilitációját érinti, nem csak egy házét: mivel ez egyszerre több épületet is érint, lehetőség lenne egybenyitni a házakat, az udvart, és egybevonva igazolni az elvárt beépítési paramétereket (pl. parkolószám, zöldfelület, szintterület, stb. Így a fejlesztés előnyösebb lehetne a városnak is, a befektetőnek is.

A helyi gazdaság vagy kulturális élet fejlesztése érdekében indított beruházások az eljárási rendben előnyt élvezhetnének, lehetőség lenne ezeket helyi szinten kiemelt beruházásként kezelni, ami megengedi egyes eljárások gyorsabb lefutását. Ennek feltételeit alaposabban meg kell indokolni; ez egyenlő lenne egy jól megalapozott hatástanulmánnyal. Manapság hatástanulmányok, gazdasági számítások nélkül is indulnak beruházások, ami a fejlesztőnek sem mindig pozitív. Ha kötelező jelleggel készülnének ilyen kisebb hatástanulmányok, a fejlesztés kiszámíthatóbb lenne, ami a városnak is jó, a befektetőnek is jó, és hosszú távú megoldásokat generál – szemben a mai rövid távra tervező, de tartós romokat maguk mögött hagyó befektetésekkel.

Elsősorban a lakóközösségek számára volna szükséges elérhetővé tenni valamilyen támogatást is annak érdekében, hogy védett épületüket megfelelő módon használhassák, újíthassák fel. Azonban egy ilyen programot is csak a jelenlegi pénzszűkére való tekintettel lehet elindítani (itt nagy szerepet kaphatnak a fent említett PPP konstrukciók). Mindeközben hatékonyabban kell fellépni a védett épületek fatális állagromlása ellen is.

Ennek egyik legfontosabb és legköltséghatékonyabb eszköze lenne a műemlékőr-szolgálat. Műemlék-diagnosztikai rendszert szervezünk a műemléki épületek tervszerű megelőző problémafelderítésére és karbantartására (lásd: Monumentenwacht Hollandiában). E rendszert részletesen kidolgozta a Forster Központ, azonban élesítése, bevezetése végül elmaradt. A rendszerben a műemlékfigyelő szolgáltatás piaci tevékenység, melynek kialakulását a Fővárosi Önkormányzat nagyban elősegíti azáltal, hogy a saját épületállománya részére megrendeli. A tulajdonosok szélesebb köre is érdekelt lenne abban, hogy a rendszerhez csatlakozzon, mivel a műemlékek fenntartását számukra is jelentősen olcsóbbá teszi.

Sokkal tudatosabb hozzáállása van szükség a polgárok részéről is; ebben segíthetnek a közösségi, részvételi örökségvédelmi módszerek, projektek, amelyek kiegészítik a fent említett segítő hozzáállást és az esetleges támogatásokat. Fontos lenne az épített környezeti nevelés, érzékenyítés ösztönzése, támogatása, bevezetése különféle nevelési, oktatási programokba. Megfelelő kommunikációval el kell érni, hogy a lakók és a felhasználók sajátjuknak érezzék a környezetüket, az épületüket. A kommunikáció egyik egyszerű pontja az, hogy a kellemes környezet jó az ott élő embereknek, és ennek fontos és mindenki számára (még cégeknek is) érthető következménye az, hogy egy jó, kellemes környezet növeli annak pénzbeli értékét is.

A történelmi utcakép és egyéb építmények flexibilisebb védelme

A flexibilisebb örökségvédelemre, városképvédelemre az utcai infrastrukturális elemek terén is szükség van. Az utcabútorok, felirati rendszerek, portálok, utcai burkolatok is az egységes szemlélet szerint kell, hogy illeszkedjenek a városhoz. Védett környezetben sem lehet azonban minden esetben cél az archaizáló megoldások erőltetése, teret kell adni olyan kortárs megoldásoknak, amelyek a város szemléletének megfelelően reagálnak egy-egy igényre vagy problémára. Ezen törekvéseket szemléleti szinten lehet rögzíteni, nem lehet általánosítani, mert nagyon lokálisak.

Pár példán keresztül próbáljuk illusztrálni ezt:

  • A Lánchíd járdájának +80-80 cm-rel való szélesítése vállalható, amennyiben a valóban markáns műemlék összképét nem rontja, s nem eredményezi az eredeti állapot aránytalan sérelmét – főleg miután a ma éppen aktuális „eredeti állapot” sem eredeti.

  • A BKK jegyautomatáit a kerületi önkormányzat tudatosan távol tartja a Vár közterületeitől, miközben a helyben megjelenő utcabútorok, kiszolgálóegységek sem őriznek egységes utcaképet. Ahogy az örökségvédelemnél, itt is egy, az elvek szintjén sokkal szigorúbb (például az utcabútorok terén akár össz-budapesti szintű arculat igényével fellépő), de a gyakorlatban sokkal pragmatikusabb hozzáállásra van szükség.

  • Érdekes példa a Vigadó villamosmegállójának megközelítése, ahol a megállóperonhoz épített második lépcső az utcakép esztétikájának és a védett infrastruktúra szerkezetének sérelme nélkül biztosítható lenne, azonban az utasok életét jelentősen megkönnyítené.

A másik oldalról nézve az egy-egy épületnél magasabb szintű, több épületet, épületkörnyezetet magukban foglaló egységek, utcrészletek, utcák vagy akár főutak, városrészek, Dunapartszakaszok szintjén is szükség van a szigorúbb szemléletre is. Erre egy minta lehet Berlin műemlékvédelmi törvénye.

A városrészek műemléki, értékvédelmi rehabilitációját a 2010-ben kiegészített berlini műemléki törvény szabályozza (Denkmalschutzgesetz Berlin – DSchG Bln). A törvény kimondja, hogy a műemlék környezetét – legyen az épített vagy nem épített, köz- vagy magántulajdonú – nem lehet oly módon megváltoztatni, hogy az a műemlék egyedi megjelenését rontsa. A műemléki környezet fogalma – mely nálunk nagyrészt átalakult „ex lege” műemléki környezetté – vizuális és használati szempontból definiált.

A törvény és a mellékletként használható térkép (Denkmalkarte) a műemléki területek fogalmát illetve lehatárolását is tartalmazza. Ezek kétfélék lehetnek. A műemléki társulások (Ensembles) falusias területek, kerületközpontok vagy karakter szempontjából megőrzendő területek lehetnek, melyek jellemzően nem egyszerre épültek. A műemléki egységek (Gesamtanlagen) egy ütemben épült épületegyüttesek, amelyek jellemzően használat szempontjából is összekapcsolódnak. Ilyenek például a telepszerű lakóterületek és a közintézmények.

A törvény a műemlékek és műemléki területek felújításának, megőrzésének finanszírozását a főváros költségvetési forrásokból biztosítja. Műemlékek esetén kétféle támogatási forma rögzített: a kedvezményes kölcsön és a vissza nem térítendő támogatás. Egykori műemlék visszaépítése – elsősorban a műemlékvédelmi elvekkel ellentétes volta miatt – nem támogatott. Műemléki területekre adókedvezmény vagy adóvisszatérítés vehető igénybe, ami azonban csak az épület megjelenésének megőrzésére vagy javítására fordítható, épület-korszerűsítésre nem. Ez hamarosan változhat, ugyanis a jelenleg szerveződő „DenkMal energetisch” nevű program a műemlékek energiatudatos felújításának irányait kutatja. A városmegújítási programok állami és fővárosi finanszírozást igényeltek, de a városvezetés saját számításai szerint minden 1 euró befektetett közpénz 6,30 euró magánbefektetést jelentett Berlin számára.

Utcakép

Terveink közt szerepel egy egységes üzletportál-arculati irányelv kidolgozása, kiemelt helyeken kötelezően alkalmazva. Ez magába foglalja a reklámok, üzletportálok megjelenésének, a bennük foglalt szöveges elemek tipográfiájának szabályozását. A szabályozás minimális szintje az, hogy a világörökségi területekre vonatkozó előírásokat kiterjesztjük a világörökségvédelmi védőövezetre és a teljes központi sétálóövezetre. Itt fontos megjegyezni, hogy a szabályozásnál az előírások betartatását is erősíteni kell.

A város és az azt használó üzlettulajdonosok együttműködésének másik eleme a világosportál-program: az üzletek éjszakára kivilágított, rendezett kirakatot kell hagyjanak, mert ez növeli a biztonságérzetet (az indokolatlan fényszennyezés elkerülésére természetesen figyelni kell). Az előírás üres üzlethelyiségekre is vonatkozik, és így érdemben csökkenti a lepusztultság érzetét, minimális karbantartási kötelezettséget ad. Az éjszakai gazdaságnál is szót ejtettünk arról a konstrukcióról, amelyben az érintett utcaszakasz takarítását, karbantartását is az ottani üzletekkel, vendéglátóhelyekkel együttműködésben szervezhetjük, aránytalan kötelezettségeket rájuk nem róva. Ez a munka koordinálása, a közös, hatékony feladatellátás miatt az önkormányzatok, a polgárság és a szolgáltatók közös érdeke.

Az épületeken esett II. világháborús és 1956-os sérülések felszámolása a XIX. századi alapokhoz való visszanyúlás és az alapvető esztétikai normáknak való megfelelés tekintetében kiemelten fontos lenne, egyes esetekben viszont ezek mementóként való megtartása indokolt lehet (pl. a golyónyomok megtartása a tematikus útvonalak mentén). A homlokzatfelújításokat általában intenzívebben kellene támogatni, meghatározott arculati kialakítás, illetve műemléki és energetikai elvárások mellett.

Az utcai reklámok mértékének korlátozásával, egységesebb szabályozásával is pozitívabb irányba kell tolni az utcaképeket, környezetet. Gyakran egy-egy utcaképet jelentősen meghatároz egy óriásplakát vagy világító reklámfelirat. Ezek helyenként lehetnek pozitívak (pl. a régi, védettségre is méltó neonreklámok – ezek ma is pusztulnak, holott önmagukban már értéket képviselnek), azonban a legtöbb esetben kifejezetten hátrányosnak mondhatók. Emellett esetenként az épületek állagát is rosszabb színben tüntetik fel (pl. a Boráros téri háztetőkön lévő világító reklámok maradványai). A szigorú szabályozásra példa Prága városa vagy extrém, de hatásos példaként említhető a brazíliai São Paolo, ahol zéró tolerancia van érvényben az utcai reklámok kihelyezésére.

Közterület-használat

A közterület-használat ugyan ideiglenes tevékenység, de városképi jelentősége vitathatatlan. A közterületi látványvédelem különösen fontos a – részben világörökségi területen vagy annak védőzónájában fekvő – belvárosban és a Duna-parton. Ennek hatálya alá eshetnek az említett területen található

  • kioszkok (vendéglátó, elárusító) – állandó jellegűek,

  • pavilonok (vendéglátó, elárusító) – ideiglenes (szezonális vagy néhány napos) jellegűek,

  • teraszok (elsősorban vendéglátó) – ideiglenes (szezonális vagy néhány napos) jellegűek,

  • elárusító standok, mozgóárusok – néhány napig állnak vagy mozognak.

A felsorolásban szereplő közterület-használóknak és tevékenységüknek azonban nem csupán arculati vonzata van, hanem funkcionálisan is befolyásolhatják egy-egy utca használatát: akadályozhatják a gyalogosok szabad áramlását, hiszen a fővárosi szabályozás szerint a gyalogos közlekedés számára 2 m, a főútvonalakon 3 m szabad területet kell(ene) hagyni, mely esetükben gyakran nem érvényesül, továbbá számos esetben nem felelnek meg e létesítmények az akadálymentesség feltételeinek. Mindennek egyik oka, s így alapvető probléma, hogy a közterületeket bérlőkkel szemben nem léteznek egyezményes viselkedési szabályok.

Másfelől a rendezetlen területi hatályok miatt problémák merülnek fel: bizonyos területek több kerülethez tartoznak, így az adott közterületek belül is eltérő kerületi építési szabályzati előírások kell, hogy érvényesüljenek, amelyek sok esetben egymásnak teljesen ellentmondóak. A közterület-használat tehát jelenleg szabályozatlan arculati értelemben, mivel a településképi arculati kézikönyvek nem kötelező érvényűek, és a településképi rendeletek csak érintőlegesen foglalkoznak a kérdéskörrel, s a meglévő előírások betartása, betartatása sem érvényesül.

A díjszabási kategóriák is zavarosak, nem átfogóan fogalmaznak, ezért nem elég rugalmasak egy új típusú tevékenység megjelenésekor, másfelől szubjektív alapon van lehetőség díjkedvezményre, ami visszaélésekre adhat okot.

A fenti problémák általános megoldásaként a közterület-foglalásoknál kiemelt figyelmet fordítunk a helyben szükséges gyalogos-keresztmetszet megtartására, valamint a kitelepülések esetében is szigorítjuk a városképi szabályokat. Mindezek mellett a sétálózónában a közterület-foglalási bevételek jelentős megugrásával számolunk. A közterület-foglalásokért felszámított díjban érvényesíteni kívánjuk a város igénybevételének erősségét – itt például a tartós városképi hatást –, illetve a rendszeres, üzleti célú, tervezhető közterület-foglalást áttereljük a piaci ingatlan-bérbeadás területére.

Részletes javaslatok:

  • a frekventált területeken minőségi alapon szükséges szűrni a közterület-használatra jelentkezőket, az eddig bevett financiális alap helyett;

  • javasolt a rendezvények idejének összehangolása, például az egyidejűség elkerülése és a zöldterületek rendezvény utáni regenerálódása érdekében;

  • szabályozandó az árnyékolás (napernyő, napvitorla), a függőleges lehatárolás (kordon, virágláda), a dobogó (azaz podeszt), a szőnyeg, a ponyva (mellőzése), a pultok, a hűtőszekrények, a szemetesek, a növényhasználat (a művirág mellőzése) és a bútorzat megjelenése is;

  • ahogy az épületek, úgy a közterületek bérlői esetében is fontos a decens, városképbe illő tipográfia és a minőségi anyaghasználat a világörökségi területen;

  • a kioszkok, pavilonok igényes anyaghasználata, városképbe illő stílusa, kompakt és lehetőleg transzparens megjelenése elvárt, melyhez köthetően az egységes arculat elvét szem előtt tartva fontos lenne, hogy e létesítményeket a főváros terveztesse és építtesse meg;

  • javasolt a saját logó, cégér használata, de a rikító színek, az intenzív műanyaghasználat és a fényreklámok kerülése.

A kulturált közterület-használattal kapcsolatban elvárható

  • a területhasználat gazdaságossága,

  • a közterületek felesleges terhelésének (zaj, füst, szagok) kerülése,

  • a hulladék, göngyöleg nem közterületen való tárolása,

  • a teraszbútorzat éjszakai tárolásának nem közterületen való megoldása,

  • a megállító táblák, étlaptáblák gyalogos közlekedési területről való eltávolítása.

Az arculatot nem csupán hirdetések, táblák, homlokzatok formálják. Befolyásolhatja a meglévő infrastruktúra rossz minősége vagy akár egy rosszul kialakított gyalogátkelő, sok olyan első hallásra aprónak tűnő, megszokott elem, ami rontja az emberek komfortérzetét. Erre a problémakörre született az egészséges utca koncepciója.

Mitől lehet egészséges az utca? Maga a fogalom, Lucy Saunders, brit egészségügyi és közlekedési szakértőtől ered. Egy olyan szempontrendszert hozott létre, amely mentén egészségesebb városi környezet hozható létre. Az utcák újratervezése során ezt a szempontrendszert kell érvényesíteni Budapesten is.

A gyakorlatban csak pár pont, hogy mit is jelent az egészséges utca koncepciója:

  • biztonságos gyalogátkelőhelyek,

  • tisztességes bicikliutak,

  • a speciális igényűeknek számára is megfelelő infrastruktúra, például látássérülteknek hangjelzéses gyalogátkelő,

  • pihenőhelyek létrehozása, karbantartása,

  • a zaj-, légszennyezettség csökkentése.

Egy ilyen ellenőrzőrendszer csak akkor működhet hatékonyan, ha lakossági bejelentések után ténylegesen és folyamatosan javítunk a meglévő állapoton.

Lakótelepek

Fontos megoldandó feladat lakótelepek környezetének megújítása. Az egykor közösségi használatra szánt lakótelepi környezet mára már nem tölti be a funkcióját, nem ideális hely a közösségi interakcióra a meglévő zöld környezet rendezetlen, rossz minősége miatt.

A probléma gyökere részben abban keresendő, hogy a lakosság – az előzetes tervei szerint – sok esetben csak ideiglenesen szándékozik az adott területen élni, és így a körükben nehezebben alakul ki a helyhez kötődő identitás, kevésbé foglalkoznak a környezet szépítésével, formálásával. Fontosnak tartjuk – persze, messze nem csak a lakótelepeken –, hogy a lakók megtanulják, hogy az a környezet, ahol élnek, mindenhol, mindenkor az övék, és gondoskodniuk kell róla.

Megoldásként szervezeti innovációban is gondolkodunk, ami az embereket összefogásra ösztönzi, ami nem csupán a környezet minőségének javítását, de a helyi közösség formálását is elősegíti. Mindehhez egy lakótelepi arculati bizottság (vagy valamilyen hasonló célú önszerveződés) felállítása lehet célszerű, amely felügyeli a közösségi tereket. A bizottság feladata olyan közösségi projektek megszervezése, amelyek mentén igényesen átalakítható a környezet. Ez jelenthet például közös virágültetést, közösségi kert létrehozását, amit akár már fiatal korban, az iskolások szintjén szervezetten is el lehet kezdeni. A közösen létrehozott értékekre jobban fognak vigyázni a helyi lakosok.

A konkrét városi infrastruktúra terén a lakótelepek megújulásához arra van szükség, hogy az elmúlt évtizedekben zsúfolt parkolóvá degradálódott eredeti zöldterületek és feltáróutcák legalább a lakótelepek központjaiban visszakapják eredeti funkcióikat. Ehhez akár vizsgálni kell azt is, hogy viszonylag kompakt és fajlagosan olcsó automata parkolóházakkal, vagy más egyéb módon hogyan oldható meg, hogy a lakótelepek házai közt levő területek fő funkciója ne a parkolás legyen. A [költségadatok][#ref003-23] alapján, a kapcsolódó kedvező városépítészeti hatások miatt, s végül mivel jelentős kapacitásbővítés, színvonalemelkedés esetén fizetős többletszolgáltatás nyújtására is lehetőség van, finanszírozási szempontból sem lehetetlen egy ilyen kompakt garázsokat építő program.

Duna

A belvárosban a diskurzusok állandó elemévé vált, azonban eddig meg nem valósult cél a Dunával való kapcsolat, a folyó használatának biztosítása, ami a pesti oldalon a rakpart autómentesítésével válna megoldhatóvá. A budai oldalon rövid távon csak az autóforgalom elválasztó hatásának mérséklésére van lehetőség, ami a mai állapothoz képest szintén nagy előrelépés lenne. A későbbi beavatkozások kapcsán is mindig szem előtt kell tartani, hogy a fizikai kontaktust elősegítő változtatások a Dunával való vizuális kontaktust nem ronthatják – ennek külön kikötésére azért van szükség, hogy a fizikai kontaktus (közvetlen gyalogoskapcsolat) érdekében túlépített Duna-koncepciók megvalósulását elkerüljük, például a budai rakpart befedésével senki se próbálkozzék, hiszen az a meglevő csatornaközmű elhelyezkedését is figyelembe véve gyakorlatilag egy falat emelne a Duna és a város közé.

Apróbb beavatkozások megvalósításával segítenénk a Duna meglevő városszövetbe integrálását, ahogy az a alábbi képen is látszik.

Álláspontunk további arculatot érintő kérdésekben

Az utóbbi években lángolt fel, és egy esetben el is dőlt a felhőkarcolókról szóló vita. Álláspontunk szerint teljesen elfogadható a 96 méteres magassági megkötés, hiszen a világörökségi Duna-parti látképet negatívan befolyásolhatja egy, az arculatba nem illő magasépület még akkor is, ha az csak távolról látszik. Ráadásul jelenleg erre városépítészeti, ingatlanpiaci kényszer nincs. Viszont nem szabad eltávolodni a realitásoktól, és idővel a 96 méternél magasabb épületek lehetséges helyét is ki kell jelölni, mert egy alacsonyabb épület is lehet városképileg romboló hatású, ha rossz helyen van, szemben több magasházzal, ami illeszkedik a városképbe.

Szimbolikus városarculati kérdés, és egyben szintén egy visszanyúlás a legutolsó értelmezhető alapig, hogy Budapest 1873-as történelmi zászlaját visszaállítjuk, hiszen a város jelenlegi zászlaja heraldikailag és esztétikailag is értelmezhetetlen.

Budapest mai zászlaja, ami a címert meglehetősen furcsa arányokkal tartalmazza, szegélymintája értelmezhetetlen, és szerkezetében egy katonai vagy tisztségzászlóra emlékeztet

Budapest történelmi zászlaja, ami azzal hívta ki maga ellen a sorsot, hogy „román” színekben pompázik, miközben mind Románia, mind Budapest történelmi zászlaja bevallottan és szándékosan idézi Erdély címerének színeit.

[#ref003-23]: # "Egy ilyen érdekeltségű hazai cég munkatársának személyes közlése alapján minimalista konstrukcióban (felszíni, legegyszerűbb burkolatú építményben) az egy férőhelyre eső építési költség mintegy 3 millió Ft. Ez jóval magasabb, de nagyságrendjében összevethető a jól kiépített felszíni parkolókkal (ezek ára férőhelyenként az 1 milliós nagyságrendben van, és tipikusan ingyen áll az autósok rendelkezésére)"